Miért mondja Kierkegaard mégis, hogy szerelmesnek lenni annyit jelent, mint szeretni azt, aki boldogtalanná tett? Miért ragaszkodnak sokan még mindig ahhoz, aki elhagyta, megbántotta vagy semmibe vette őket?  Miért sóvárgunk az után, ami fáj? És ha itt áll előttünk az annyira vágyott ajándék, a beteljesült szerelem, miért akarunk mégis többet, a biztosban is még biztosabbat? Különös, hogy a szerelem hogyan alakítja át szinte egész életünket. Sokszor már-már úgy tűnhet, csakis a másik jelenléte és a teljes kölcsönösség érzése emelhet ki a sóvárgás és állandó aggodalom állapotából, csak szerelmünk tárgya vezethet át a boldogság és biztonság világába. 

„Szerelmi közhelyek” és idegrendszeri változások

A szerelem vak, mondják – de talán jobb úgy fogalmazni, hogy a megszállott sóvárgás állapotában ugyanúgy nem törődünk a felfokozott érzelem hosszú távú következményeivel, mint a cigarettás dobozra írt elrettentő feliratokkal a dohányzás ártalmairól. Gyakran arra is fittyet hányunk, hogy akihez vonzódunk, valójában akar-e minket, igazán mélyen viszonozza-e érzéseinket, egyáltalán: olyan ember-e, akivel nem fogjuk tönkretenni egymást? A szerelmes mosolyogva, csillogó szemmel megy előre, mintha nem lenne más választása. Pedig nem az ellentétek vonzzák egymást– hiszen tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló arcvonásokkal rendelkező párt választani, és személyes vagy családi mintákat követni –, hanem ilyen esetben egyszerűen a vonzódás az ellentétek ellenére sem szűnik meg. Nem csoda, hisz vizsgálatok tanúsága szerint a szerelem érzése szabályosan „kiüti” a szociális megismerésért felelős agyterületeket. Ez szépen egybecseng avval a gyakori tapasztalattal, hogy a vágyak által hajtva, valódi megismerés híján mi mindent képzelünk szerelmünk tárgyáról, mennyi projekcióval élhetünk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nemcsak szép, de érzékeny és tiszta, okos és becsületes, szenvedélyes és rejtélyes – és akárhányszor felidézzük az arcát vagy a hangját, ez az élmény egyre duzzad, mígnem szinte minden földi jó egyetlen és kizárólagos forrásává válik. 

A szerelem korai időszakában fellángoló eufória, állandó feldobottság, erő- és kivételesség-érzés kultúrától függetlenül megjelenik – már szerelmesünk elképzelése is boldoggá tesz, nemhogy a jelenléte. Egy fMRI vizsgálat megerősítette: elég, ha csak egy fényképet nézünk róla, az agy dopamin-gazdag területei aktiválódnak – vagyis az emlősök jutalom- és motivációs központja. Mivel a dopamin erősen befolyásolja aktivitásunkat, ha túl sok, akkor magyarázatot kap az is, miért van annyi energia bennünk, miért „pörgünk”, ha a szerelmünkről van szó. De ugyanígy megtaláljuk azokat az agyterületeket, amelyek a szeretett arc tetszésének mértékében aktiválódnak – sőt, egyes jobb féltekés aktivitások ereje együtt jár a romantikus szerelem intenzitásával is. A romantikus szerelem a szubkortikális jutalmazó- és motivációs központokat aktivizálja, míg az egyéni emocionális tényezőket a limbikus-kortikális régiók dolgozzák fel. Ha csak arra gondolunk, hogy a limbikus rendszer felelős a legintenzívebb érzésekért, a prefrontális lebeny pedig a komplex gondolkodásért, neuronális szinten „indokolható”, hogy érzelmeinket és romantikus kapcsolatunkat túlértékeljük – és fordítva: racionális gondolkodásunk az érzelmek habjaiban úszva átszíneződik, megkeveredik, s asszociációink egy szempár fényében repkednek, mint bogarak a lámpafényben.  A kényszerítő erejű neuroendokrin átalakulás azonban itt még nem ér véget. Jól tudjuk, hogy az érintés, a közelség a szervezetünkben emeli a belső ópiátrendszer aktivitását – vagyis amikor párunk megérint, olyan, mint ha a fájdalmakkal küzdő morfiumot kap: csökkenti a fájdalomérzetet, a test görcsösségét, a nyomasztó érzéseket könnyű, finom ingerekké változtatja, ellazít, boldoggá tesz. És itt jelenik meg a legfőbb addiktív komponens: a szerelmünk már nemcsak a jutalom forrása, hanem a fájdalom feloldója is lesz – ez pedig a kötődés erősítése szempontjából hallatlan „ragasztóerővel” bír. Talán ezen is alapulhat, hogy a két szerelmes mindig egymást akarja, hogy egésznek érezze magát. Még többet együtt lenni, még többet beszélni, még többet szeretkezni, állandóan érintkezésben lenni… Mikor egyre több kell, egyre intenzívebb együttlét, mikor e nélkül szinte már felborul a megszokott életvitel, ha jön a dekoncentráció és a szorongás, sőt, ha ugyanolyan  mértékű megerősítés már nem vált ki ugyanolyan hatást, tehát a „szerelemdózist” emelni kell, az már nem más, mint a hozzászokás, a tolerancia: a függőség első és legfőbb kritériuma.  „Freudiánusan” fogalmazva: „Annyi libidót pakoltam rá, hogy az élet már nála van, nélküle üres vagyok.”

Szerelem és kötődési minták

Egy kis kitérővel beszéljünk kötődési mintáink szerepéről is, amely nagyban meghatározhatja kapcsolataink minőségét. Elsőként gondoljunk csak a kisgyerekeknél megfigyelt szorongó ambivalens kötődésre. Az egyértelmű szeretetkapcsolat melletti időnkénti elhagyások, vagy a kiszámíthatatlan szülői viselkedés miatt az anya, aki a szorongás feloldója, egyben annak előidézőjévé válik, a baba pedig épp ezért folytonos közelségre vágyó, csimpaszkodó, de egyúttal megnyugtathatatlan lesz. Ha felnőttként azt tapasztaljuk, hogy párunk „elérhetősége”, érzelmi viszonzása nem egyenletes, ha nincs meg a kölcsönösség euforikus „békeállapota”, akár a kisgyermek, szinte összezavarodhatunk frusztráló gondolataink miatt: vajon megkapom-e az „éltető” szeretetdózist, amire szükségem van – vagy „most már minden összetört”? Az ilyesfajta túlzott szenzitivitás, „fekete-fehér” gondolkodás mindig intő jel lehet számunkra – ilyenkor sokat segíthet, ha tudatában vagyunk saját kötődési mintánknak. Érdemes eszünkbe vésni, hogy Ő nem tűnt el, Ő ugyanúgy szeret, csak hozott kötődési mintánk teszi sérülékennyé kapcsolatunkat – ne rontsunk a helyzeten azzal, hogy saját fantáziáinkra reagálunk, és nem párunk valóságára. Akiben a tárgyállandóság nem elég erős, tehát a kötődési személy, esetünkben kedvese   távollétében nem tudja fenntartani annak belső, szerető képét, jó eséllyel vagy örökös sóvárgásra, fatális ürességre, vagy „kárpótló kicsapongásokra” lehet hajlamos. Ha kötődésünk szorongó elkerülő, akkor lehet, hogy nem a párunk az, aki állandóan rajtunk csüng, hanem egy idő után mi kezeljük nehezen a közelséget. Ha pedig ambivalensek lennénk, valószínűleg nem szerelmesünk furcsa, hanem a mi viselkedésünk csapong a haragtól a szorongásig.Ezért ideális – sőt nagyon nagy szerencse – a szerelemben is a biztonságos kötődés, ahol a közelség és a távolság egyaránt megengedett, az én és a másik egyformán „jó”, a kapcsolatot erős és rugalmas belső érzések kísérik. Szerencse, mert párja saját magával kapcsolatos bizonytalanságát a legtöbb partner hajlamos a belé vagy a kapcsolatba vetett bizalom hiányaként értelmezni.

Hormonok, boldogság és kétségbeesés

Szerelmünk jelenléte, érintése, szeretete egészen elemi, fizikai, szinte zsigeri örömöt vált ki belőlünk, így hát ő válik pozitív érzéseink legfőbb forrásává – a hormonok és az agyi jelátvivő anyagok szintjén is. Melyek ezek? Sokan felvetették a fenilketliamin szerepét, amely az eufóriát fokozza. Az endorfinszint emelkedését, amely a boldogság és öröm élményét adja. A szerotonin emelkedését, ami hozzájárul egy más, magasabb szintű érzelmi állapot eléréséhez – tehát már önmagában párunk miatt, az ő létezése által boldogabban élhetünk. Az ösztrogénszint emelkedése az összetartozás, a békesség, a „társas komfort”, az anyai érzés, a gondoskodás, az összetartozás élményét fokozhatja. Az egész valónkat átható „extra pozitív társas élmény” környezeti és viselkedéses paramétereit az ún. mintázatkövető glutamát receptorok kódolják, szinte fejünkbe vésik. Egyszerű kondicionálással immár kedvesünk lesz a „legfőbb jó” jelzője, forrása – akkor érezzük jól magunkat, ha ő ott van, és azt éljük meg, hogy ez egyedül miatta történik. Különösen igaz lehet ez a kapcsolat szimbiotikus fázisában, nagyjából az első közös évben.  Törékeny boldogságunk – a szubjektív érzésvilág szintjén – gyakran teljesen a kapcsolat harmóniáján, illetve párunk szavakban, tettekben s a legapróbb kommunikációs részletekben megmutatkozó szexuális és emberi vágyódásán múlhat. Ha ő ott van és szeret, minden jó – a különlét szinte fáj. Hallatlanul izgalmas, hogy a kutatások szerint a magára maradottság fájdalma, az ún. társas fájdalom ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mint a fizikai gyötrelmek. A párját „nélkülöző” szerelmesben tehát megindul egy megvonásos tünetegyüttes, az a testi és lelki szenvedés, amely a függőség második alapvető kritériuma. Ilyenkor egyfolytában azon jár az eszünk, miként biztosíthatnánk párunk örök szerelmét? Mind több időnket tölti ki a kapcsolattal való foglalkozás, állandóan figyeljük a telefont, kaptunk-e már üzenetet, lessük a facebookos bejelentkezés időpontját. Nézegetjük a képét, egyre várjuk a „szeretetjelét” – a „szert”, amelytől a gyógyulást reméljük.  Sokan addig le sem tudnak állni a kapcsolat körül forgó kényszeres gondolkodással, amíg újra ott nem terem a kedves, vagy meg nem erősíti őket. Tehát a szerelem „újra-bebiztosításával” enyhülnek a megvonási tünetek: a feszültség, a fájdalom, az ingerültség, a depresszió, az üresség – mindaz, amitől szinte más emberré váltunk. Sokan talán épp ebből az ürességgel, megvonással teli állapotból, a kétségbeesésből menekülnek rögtön egy újabb viszonyba, ha a kapcsolat véget ér, esetleg – a tolerancia elve alapján – új meg új kalandok révén fokozzák eddigi hedonisztikus, kielégítő, de valahogy mégsem kiteljesítő érzéseiket. Gyakran ez az édeni állapot sem tart soká, mert – ahogy Örkény is írta – ilyen telhetetlenek vagyunk, még több, még intenzívebb együttlét kell. Ha pedig ez nincs, indul a protestálás, rezignáltság, lemondás, újratervezés.

Életjátszmák és üresség

Ez a fajta dinamika teljes mértékben hasonló a viselkedéses- és szerfüggőségekben tapasztaltakhoz – a két jelenség hátterében lejátszódó központi idegrendszeri és neuroendokrin változások különös hasonlósága miatt tehát nyugodtan beszélhetünk a szerelem addiktológiájáról. Míg sokak életében a szerelem a legszebb, legáthatóbb élményt és a révbe érést jelenti, másoknál fájóan hasonló lehet a funkciója, mint a tömény italnak vagy például az extasynak. Mindkettőben a pillanatnyi kielégülést, a „repülést” és a közelséget keresi, hogy megszabaduljon az örök depresszió, szorongás és elválasztottság élményétől. Hihetetlenül fontos lehet szinte mindenkinek legalább egyszer életében feltenni a kérdést: vajon még én irányítom a játszmát, vagy már az irányít engem? Vajon lépek valaki felé, vagy az ürességből a függésbe menekülök? Vagy netán mindig is féltem, hogy függenék valakitől, ezért sosem engedtem meg magamnak, hogy szerelmes legyek? Rátay Csaba szavaival: „mindenki a saját kuckójából vágyik a másik szeretetére, csak túl sok lehetősége van arra, hogy elkerülje azt”.A szerető társsal való találkozás és a beteljesült szerelem a legszebb élmény a földön, az életadó kapcsolatok forrasztóanyaga. Miért kíséri mégis a függőség veszélye?

Evolúciós perspektíva

A szerelem sóvárgó, addiktív jellegének, amely egyes élethelyzetekben komoly lelki szenvedéshez és egészen zaklatott viselkedéshez vezethet, talán mégis létezik egy sokkal mélyebb, elemibb szerepe. A jelenségnek izgalmas evolúciós olvasatot kölcsönözhet, ha arra gondolunk: nem csupán a pár szexuális, hanem érzelmi összefonódásának, hosszú távú – és minden akadályt az ésszerűség határain túl is semmibe vevő – egységének megteremtéséhez és megtartásához a legerősebb kapocs a szerelem sóvárgó, vágyakozó, a boldogságot az együttléttel azonosító, már-már húsbavágó élménye. Ilyen szempontból a szeretett személy hiánya által kiváltott megvonásos tünetegyüttes negatív visszacsatolása biztosíthatja a távolról is visszatérést, a családban maradást, a gyermekek felneveléséhez szükséges kötelékek érzelmi és fizikai alapjait.  Akár úgy is fogalmazhatunk: az egyedszelekció kegyetlen bölcsessége, hogy az összetartozást jutalmazza, az elválasztottságot pedig bünteti.