„Száznegyvennel rohan bele az éjszakába, amellyel mindjárt frontálisan ütközik. Egy éjfél utáni kereszteződésben majd vakon összefut egy nővel, akivel totálkárosra törik a reggelt.
A kereszteződést jól ismeri. A nő még bárki lehet.
Mindjárt tizenegy.”

(Horváth Gergely: A szív útjai, Európa kiadó 2007)

Bár szívesen gondoljuk azt, hogy a nők többet és jobban szenvednek a kapcsolatok hiányától, valójában a férfiak sincsenek könnyebb helyzetben. Életük során ők is megtapasztalják a párkapcsolatok kialakításának és megtartásának problémáit, s fiatal felnőtt korukra már „jól begyakorolt” rutinnal rendelkeznek. Van, akinek sikerül megtalálni élete párját (vagy hosszabb időre szóló partnerét), mások azonban bolyonganak az útvesztőben, amihez önmaguknak és külvilágnak is szóló ideológiákat gyártanak. Akár a nők, a férfiak is kora gyerekkori érzelmeik mintázatát ismétlik, ők is csak saját érzelmi szükségleteik mentén képesek kötődni. Problémáik hasonlóak tehát, csupán társadalmi megítélésük különbözik. A kortárs irodalmakban mindig létező „magányos farkas” mellett ott a „szenvedő boldogtalan” és a „mindent elrontottam” típusú férfialak. S ahogy a forgatókönyvekben és a regényekben látjuk belső fantáziáik és gondolataik működését, érezhetővé válik, hogy – bár nem mindig mutatják – ők is szenvedhetnek a magánytól, félhetnek az öregedéstől, attól, hogy elrepülnek az évek és nem lesz családjuk.

Karen Horney fejti ki azt a nézetet – mely ma is elgondolkodtató lehet számunkra, – miszerint: van különbség a nemi szerepek elsajátításának nehézségében, mert míg a lányok „léteznek”, addig a fiúk „tesznek”. Vagyis egy nő akkor is nő, ha csak „jelen van”, mert teste képes a szexuális tevékenységre akkor is, ha frigid, hiszen ettől még teherbe eshet és szülhet akár, miközben a férfiaknak állandóan bizonyítani kell a férfiasságukat – vagyis nemi szerepük betöltésekor kénytelenek „cselekedni”, nem lehetnek passzívak. Margaret Mead pedig azt mondja, hogy a férfiasság nem számít feltétlennek, „naponta tartani kell és újra kiérdemelni”. Ez azt jelenti tehát, hogy egy férfinak mindig teljesítenie kellene a társadalmilag elvárt szerepet, férfiasan állnia kellene a sarat, és közben trendfigyelőként meg kellene próbálnia a flow-ban maradni, mert a hagyományos gender-felfogásban ő az egzisztenciális alapokat megteremtő erős fél. Amikor a férfiak magányosságán töprengünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen nőkkel találkoznak, milyen véleményük alakulhat ki a párválasztásról? Sokan érzik azt, hogy a nők egyre agresszívabban képviselik a kezdeményezés és az irányítás jogát.

A mai keretek között, a „szépség társadalmában” ez a napi megfelelési kényszer és állandó küzdés már a nők életében is megjelent. A média üzenetei azzal fenyegetnek, hogy aki „kiáll a gyorsítósávból” egyrészt lemarad, másrészt rohamosan veszít nőiségéből, vonzerejéből – vagyis női nemi szerepének pozícióvesztését kell átélnie. A lányok kezdettől egy női világban nevelkednek, ahol az anyák a gondozók, akiknek tekintélyük van, ami legalábbis látszólag megkönnyíti a női identitás kialakulását. Felnőve azonban egy olyan társadalomba kell belépniük, ahol a férfias jegyek válnak fontossá, ahol férfiak uralják a társadalmat és a jólét kellékeit. Lawrence Kohlberg írja le, hogy az anyák szorongva, konfliktuózusan alakítják fiaikban a nőiség lebecsülését (azzal, hogy nevelésük során ezeket az érzelmi, viselkedési jellemzőket elhagyatják velük), miközben lányaikban a nőies tulajdonságokat fejlesztik. Azok a családok, ahol az anyai magatartásra az általános szigor, a gátlásosságra és agressziókerülésre nevelés, a fizikai büntetés alkalmazása, a nevetségessé tétel, vagy a szexualitástól való félelem és a szobatisztaságra szoktatás körüli időszak szigora jellemző, a fiúk maszkulin habitusa bizonytalan lesz, miközben a lányok nőisége, feminitása töretlennek látszik. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a fenti anyai modell a nemi szerepek kialakulása szempontjából értelmeződik, és ebben – Kohlberg szerint – a lányok nemi identitása szilárdabbnak látszik.

Nekem nincs időm egy komoly kapcsolatra...

„A testi szerelem egyik legmeglepőbb jellemzője mégiscsak az, hogy milyen mély intimitás ébred a szeretők között, ha jelen van köztük némi kölcsönös szimpátia is. Szeretkezéskor az ember már a legelső pillanatban átvált magázásból tegezésbe, és a szeretőknek, még ha az előző este találkoztak is, olyan bizalmasságokhoz is joguk van, amelyeket senki mással szemben nem engednének meg maguknak. Bruno ezen az éjszakán például Christiane-nak elmesélt néhány olyan történetet, amelyet még senkinek, Michelnek sem, és még kevésbé a pszichiáterének.” (Michel Houellebecq: Elemi részecskék)

Akinek „nincs ideje” komoly kapcsolatra, valóban megteremti azokat a körülményeket, melyekbe még egy beszélgetésnyi idő sem fér bele, nemhogy a fáradságos elköteleződés kialakításához szükséges mennyiség. Ilyenkor látjuk, hogy a realitás életre hívja a szükségmegoldásokat.

Olyan helyzetek ezek, melyekben az őszinteség és közelség vágya nem jelenik meg, mert az együttlét praktikusan valamilyen kölcsönös szükséglet-kielégítésről szól. Általában azonban ma is az az uralkodó vélekedés, amely szerint inkább a férfiak képesek az ilyen típusú (egyszeri vagy többszöri) kapcsolódásra, a nőknek több érzelem kell – még akkor is, ha mást hangoztatnak, vagy határozottan állítják, hogy külön tudják választani ezt a két dolgot, vagányan és keményen, akár  a férfiak.  Dr. Stephen B. Levine írja, hogy a férfiakkal összehasonlítva a nők több pszichológiailag intim élményt igényelnek – mind egymással, mind gyermekeikkel, mind szerelmükkel vagy a házastársukkal való kapcsolatban. A férfiak cselekvési mintázata jellemzően önállóbb, olykor nehezen értik meg, miért panaszkodnak a nők arra, hogy kevés közöttük a kommunikáció. Saját sikerességüket hajlamosak aszerint mérni, mennyire felelnek meg az önellátó, pénzkereső férfi szerepének.

A legtöbb esetben tehát a férfi „ágybarátnőt” keres, aki valójában tényleg barát is lehet.  A partnernél azonban előbb-utóbb megjelennek az érzelmek, olyan vágyfantáziák, melyek titkos filmként futnak folyamatosan a nő fejében. S akinek életét leginkább a tudattalan szeretetreméltósági törekvés jellemzi, vagyis kapcsolataiban elfogadásra és megértésre vágyik, könnyen becsúszhat olyan élethelyzetekbe, ahol valódi meggyőződés nélkül mond igent. Az „Akarod? Igen, akarom” szituációk gyakran csalókák, mert olyan illúziókat élesztenek fel, amik aztán igazi kölcsönösség nélkül inkább csak fájdalmat okozhatnak. A testi szerelem – bár a fogyasztói társadalom sokat tesz ezért – mégsem csupaszítható le feltétlenül olyan szükségletkielégítő aktussá, ami aktuálisan hasznos, hosszú távon megkönnyebbülést okoz. Bár csábító úgy kezelni, mint egy fájdalomcsillapítót – melynek azonnali hatására vágyik mindenki, hogy egy percig ne kelljen szenvednie –, de nem az.  Attól, hogy elhangzanak a racionális „megbeszélő” mondatok, a látszólag hatékony kommunikáció elfedheti a lényeget: a hiányzó kötődést s a vágyat a boldogságra.

Ha megtalálom az igazit, majd változtatok...

„...Végignéz a tánctéren, ahol izzadó, csatakos testek vonaglanak koreográfia nélkül, aztán végig a termen, és bár tudja, hogy fel kéne mennie azon a lépcsőn, most mégis könnyebbnek tűnik táncolni ezzel a csajjal, ...akibe biztos, hogy nem fog beleszeretni.”

(Horváth Gergely: A szív útjai, Európa 2007)

Ahol az anya egész élete és énképe a „jó” és „sikeres” gyerekek felnevelésén alapul, törvényszerűen megjelenik majd a teljesítményszorongás, és a túlzott azonosulás a gyerekekkel. Ez olyan fojtó légkört eredményezhet, amiben nagyon nehéz felnőni, vagyis a leválás az anyáról fájdalmas, olykor lehetetlen. Ilyenkor látjuk, hogy a már „nagy” gyerek megmarad az örök kisgyerek lélektani pozíciójában – s ez már nemcsak a családi keretek között szabályozza a viselkedését, hanem saját felnőtt kapcsolatrendszerében is.

Nyilván minden a személyiség érzelmi állapotától és karakterjegyeitől függ majd, annak ellenére, hogy sokan érzik azt, „a legjobbat kellene megtalálni”. Saját tulajdonságainak ismerete nélkül senki nem tud „találni” valamilyen – látszólag sikeres – férfi identitást. Az életben nem lehet cserélgetni ezeket a szerepeket, mert alapjuk nem választott, hanem már rég „elkészült” forgatókönyv: a kora gyermekkorban átélt érzelmi élmények, a tudattalan fantáziák és képek, a felnőtt személyiség tapasztalatai és sajátosságai.

Sokat alakít a képen a fogyasztói társadalom által formált trend. Azonban minden divathullám ellenére, ha a férfiak preferenciáját vizsgálják, vagyis a kutatás arról szól, milyen nőre vágynak a férfiak, igen ritka az a végeredmény, hogy egy női ruhába öltözött agresszorra. Az a nő, aki a kezébe veszi a kezdeményezést, aki dönt és végrehajt, valójában a férfiasságától fosztja meg a férfit, akinek ősi tulajdonságlistájában szintén szerepelnek a fenti tételek. Amikor arról olvasunk, hogy a mai nő jobban tudja, mit és mikor kell tenni egy ismerkedési helyzetben, szabadon irányíthatja a folyamatot, csak tudnia kell, mit akar elérni, valójában nem látunk mást, mint a magányos hőst – aki régebben még férfi volt. Amikor a felnőtt korú férfi a szülői otthonban ragad, inkább sejtet feminin attitűdöt, mint maszkulin cselekvési irányt. Sokan közülük a nőket túl határozottnak, „soknak” érzik, nehezen kötődő nőket választanak, akikkel valóban lehetetlen kialakítani a kölcsönös megértést és elfogadást. Az anyai háttérhez erősen kötődő férfi a párkapcsolatokban – tudattalan elvárásaiban – nyilván hasonló érzelmi mintázatot keres, így érthető, miért találja meg a domináns karakterű nőket, hiszen anyja – aki köti magához az idők végezetéig – nem különbözik ettől.

A klasszikus női viselkedésformák és érzelmek inkább lágyak és elfogadók, mintsem agresszívan beavatkozók – és sok férfi valójában erre vágyna. A régi vicc, miszerint a férj azt mondja: „A mi családunkban a nagy dolgokban én döntök, a kicsikben a feleségem. De nálunk hálaisten nem szoktak nagy dolgok történni…”, jóval békésebb konfliktuskezelésről szól, és más típusú női bölcsességről, ami egy kevésbé határozott férfi karakteréhez jobban illeszkedik. Azonban a magány fenntartására alkotott ideológiák sokszor gátolják a valódi kötődések kialakítását.

Ugyanezt a mechanizmust látjuk idősebb korban is, ha egy férfi például azt igényelné, hogy minden tettével, döntésével és gyengeségével együtt fogadják el. Ahogy az alkoholizmus esetében is látjuk, a szenvedélybetegség ténye önmagában az én gyengeségére, olykor éretlenségére utal. Ilyenkor egy férfi olyanná válhat, mint egy kamasz, aki ígérget, de be már nem tartja a „mumusnak” megfogalmazott mondatokat – hátha meg lehet úszni…

A párkapcsolat mindig két ember felelősségvállalásán múlik. Amikor a pszichológiai intimitás létrejön két ember között, mindkét fél elkezdi a másikat beleszőni az életébe, vigaszt és örömöt nyújt neki, megosztják élményeiket. Ha ez a megosztás állandó, akkor az intimitáshoz való ismételt eljutás biztonságérzést és nyugalmat ad mindkét félnek. Ez pedig fokozza a személyes stabilitást, megfelelő önértékelést és fejlettebb én-funkciókat hoz létre. 

Ebben az értelemben tehát minden olyan ideológia, amely a kötődési problémák elfedésére törekszik, veszélyes, mert nem engedi a realitás felismerését és ily módon a változtatást sem.

A férfiak számára ez ugyanolyan probléma, mint a nőknek. Nincsenek könnyebb helyzetben tehát, bármennyire is áltatjuk magunkat azzal, hogy a magány és a szabadság együtt járó – és igazi „férfistátuszt” jellemző – fogalmak.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2012. 3. számában