„Nagyon nehéz azzal az érzéssel élni, hogy valami nincs rendben velem. Pontosan nem tudom, mi, pontosan azt sem, hogy mások mit gondolhatnak rólam, de vannak ezek a fura mozgások, néha hangadások, amiket nem tudok kontrollálni, és nem tudom azt sem, hogy miért csinálom.” Sokszor hallottam ehhez hasonló mondatokat olyanoktól, akik Tourette-szindrómában illetve krónikus tik-zavarban szenvednek. Legtöbbször maguk sem tudják megnevezni ezt a tünetegyüttest, hiszen soha nem hallottak róla. Bár a néhány évvel ezelőtti helyzethez képest talán már többen és többet tudunk róla, de még mindig gyerekcipőben jár tudásunk e szindrómáról. A jelenség persze nem új: valószínűsíthetően a súlyos tünetekkel élők bukkannak fel egyes irodalmi alkotásokban a falu bolondja alakjában, hiszen ezek az emberek az átlaghoz képest feltűnőek: hadonásznak és hangosan káromkodnak, vagy önkéntes forgalomirányítóvá avatják magukat egy útkereszteződésben. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a Tourette-szindróma ezeknél az összetettebb „furcsaságoknál” sokkal hétköznapibb jelenség. Biztosan mindenki látott már olyan családtagot, kollégát, esetleg utazás közben valakit, aki sokat pislog, vagy időnként köhécsel, alkalomadtán a kezét tördeli. Ezek olyan enyhe tünetek, melyek magyarázhatók lehetnének azzal, „hogy valami a szemébe ment”, „éppen kilábal egy megfázásból”, „vagy biztos „ideges a vizsga miatt”. Ám mindezek a Tourette-szindróma tünetei is lehetnek, csak éppen funkcionális károsodást nem okozó mértékben jelentkeznek, s legtöbbször a környezet észre sem veszi őket – rossz szokásnak, furcsaságnak, egyedi sajátosságnak titulálják és (jobb esetben) elfogadják. Előfordulhat, hogy az érintettek maguk sem törődnek velük, más esetekben viszont már a legenyhébb tik megjelenése is folyamatos feszültséget jelenthet, annak ellenére, hogy a környezet legtöbbször teljesen figyelmen kívül hagyja a tüneteket. 

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 4. számában olvasható