Az alábbiakban szeretnék rávilágítani, milyen folyamatok vezetnek el ahhoz, amikor  a hosszú együttlét utáni szakítást  válást vagy a szeretett fél elvesztését követően drasztikus – pozitív – változás tapasztalható az egyedül maradók életvitelében. Felmerül a kérdés: vajon mennyire éltek gondtalannak nevezhető kapcsolatban, ha ez a viselkedés meg tud jelenni? A boldogság keresésével és definíciójával rengetegen foglalkoztak már, nem is célom, hogy  annak mibenlétét boncolgassam – egy eddig kevéssé vizsgált terület bemutatására törekszem, ami reményeim szerint segíthet megérteni a harmonikus kapcsolatok működését.

Az egyensúly – párok a libikókán

Ennek érdekében három alapvető komponenst kell elemeznünk: a kapcsolat létrejöttét, az együtt eltöltött idő minőségét, valamint a szakítás, a veszteség utáni állapot megélésének módját. Vizsgálatunkban a mindhárom összetevőben fontos szerepet játszó egyensúly lehet segítségünkre. Az egyensúly életünk legfontosabb része – a boldogság maga is egy egyensúlyi állapot. Sokszor mondják, hogy a boldogság egy pillanat, az, amikor épp jól érezzük magunkat. Bár ez tulajdonképpen helytálló kijelentés, mégis, nagyon sokan talán nem a megfelelő oldalról közelítik meg az egyensúly elérésének folyamatát. Képzeljünk el egy libikókát, ahol ketten ülnek a rúd két végén, és hangos nevetések közepette azon versengenek, éppen ki van felül és ki zuhan le a magasból. Ilyenkor egyesek kellemes, mások ijesztő bizsergést éreznek a gyomor tájékán. A kép pontosan szemlélteti a párkapcsolatok többségének működését is. A libikókázás alatt a boldogság viszonylag sokszor átélhető, attól függően, hogy a két fél milyen hosszan képes a hintázásra. Az egyensúlyi pillanatok ilyenkor valóban felemelőek és izgalmasak – de mégis csupán pillanatok. 

Kapcsolattípusok

A mérleghintás példával jól szemléltethetők a különböző kapcsolattípusok is.

Egy nárcisztikus a kapcsolaton belül az ideje nagy részét a magasban szereti tölteni, ahol jól látszik öntelt mosolya.

Ellentétpárja, a dependens személyiségű fél természetesen fel- és kiemeli a nárcisztikust, és szívesen időzik lenn, „a porban”, amit természetesnek tart – egészen addig, amíg valaki rá nem világít arra, mit is csinál.

Vannak olyanok, akik vágynak a párkapcsolatra, de mivel a hintán magányosan ülnek, lent, a földön észre sem veszik őket.

Megint mások egyedül libikókáznak úgy, hogy középen állnak – valószínűleg ők magukat szórakoztatják, amíg nem találnak játszótársat.

Van olyan, nem is kevés, aki a fenekét fájlalja, mert a társa hirtelen leugrott, és ő a földre pottyant.

Vannak, akik nagyon óvatosan hajtják a hintát, félve attól, hogy megütik magukat, esetleg kárt tesznek „játszótársukban”.

És végül vannak, akik hosszú várakozás után találnak maguknak egy játszótársat, s olyan magasba emelik, hogy önként lemondanak a saját vágyaikról.

De olyannal még nem találkoztam, aki úgy élvezi az egyensúlyt, hogy nem akar sem a másik fölé, sem alá kerülni – aki párjával csak ül a hintán, és a boldogság hosszú óráit töltik együtt… 

A kapcsolat születése

Láthatjuk, hogy az emberek elképzelése igen változatos arról, mit is nevezünk egyensúlynak. A balansz létrejöttéhez mindenképp két azonos súlyú emberre van szükség – valószínűleg ez a legnehezebb feladat, amivel az ember a párválasztásnál szemben találja magát.Először ugyanis mindenkinek a saját súlyával kell tisztában lennie, amihez a megfelelő partnert ki tudja választani. Első hallásra ez egyszerűnek tűnhet, ám aki ezt így gondolja, biztosan nincs tisztában azzal, ki is ő. A saját súlyt – vagy más néven az önismeretet – éppúgy pillanatnyi állapotként kell szemlélni, mint a boldogság egyensúlyi helyzetét, hisz az ember élete során folyton fejlődik. Pillanatnyi állapotunkhoz kell tehát kiválasztanunk azt, akiről feltételezzük, hogy hasonló önismereti szinten van velünk. Ez ismét egy újabb, nehezen megoldható helyzetet teremt: az Egó – más néven a társadalmi elvárásoknak megfelelni vágyó énrészünk – valahogy sosem találja meg a reális pillanatnyi állapotot. Vagy alul-, vagy felülkalibrálja „gazdáját”. Ebből adódik egy újabb nehézség: a kiválasztott személy súlyának megítélése. Mivel egész életünkben összehasonlítjuk magunkat másokkal, mértékként pedig jobb híján saját magunkat használjuk, a  másik fél megítélése sem lehet objektív. Ha tehát e gondolatmenet mentén próbálunk ideális társat keresni, csak a legritkább esetben élvezhetjük a hosszú, boldog egyensúlyi állapotot. Azért persze nem olyan kilátástalan a helyzet: helyes önismerettel és kellő önkritikával tudunk olyan társra lelni, akivel elérhetjük ezt az egyensúlyt  – de ahhoz a jelen önreflektív stádiumában, nem pedig a múlt jó vagy rossz tapasztalatainak emlékében, és nem a jövő bizonytalanságain rágódva kell keresgélnünk. 

Az együtt töltött idő – az Én –Te – Mi háromszög 

Ebben a hármasban a Mi a vágyott egyensúlyi pont. Ez persze nem azt feltételezi, hogy nincs Én meg Te, hanem azt az állapotot jelentheti, amikor a két fél nem a saját egyensúlytalanságát akarja a másik féllel balanszba hozni, hanem  mindketten egyensúlyban vannak saját magukkal. Tisztában vannak hiányosságaikkal, erősségeikkel, és bátran ki tudnak lépni saját énjük építéséből egy közös állapot megteremtése reményében. Az Én, Te, Mi háromszög nem egy statikus rendszer, folyton változik, s az éppen adott helyzettől vagy a felek állapotától függően kap erősebb hangsúlyt egyik vagy másik komponens. Megeshet, hogy egyikük egy nehezen megoldható helyzettel találja szemben magát s támogatásra vágyik a másiktól – ő pedig ezt megadva hozzásegíti párját az egyensúlyi állapot eléréséhez. Ebben a helyzetben a háromszög Én vagy Te csúcsa a domináns, a Mi állapot háttérbe kerül. Előfordulhat azonban az is, hogy a segítő fél hosszú éveken keresztül a másik önbizalmát, önértékelését erősíti, miközben a sajátjával nem – vagy csak keveset – törődik. Szerencsétlen esetben a kapcsolatban betöltött szerepe is ez marad, esetleg alárendelődik a másik akaratának. Bár kívülről nézve az egyensúly megteremtődik, ezt mégsem nevezhetjük ideális, boldog  állapotnak… Ha megkérdeznénk a párt, milyennek ítélik a kapcsolatukat, talán azt mondanák, hogy harmonikus, hiszen olyan jól kiegészítik egymást. Az mindig is evidencia volt, hogy a párkapcsolatok velejárójának tartják a kompromisszumok megkötését. A kifejezés egy vitakezelési módszert takar, amely a végén – a többszörösen megváltoztatott feltételek kölcsönös elfogadásával – megegyezéshez vezet.  Munkám során azonban gyakran azt tapasztalom, hogy a módszernek teljesen más értelmet adnak a párok, s elképzelésük sokkal közelebb áll a megalkuváshoz vagy a beletörődéshez, önmaguk feladásához – akár a pillanatnyi béke érdekében is. Ezekben a helyzetekben pedig a sorozatos behódolás eredményeképpen lépésről lépésre megszűnik az egyensúly. Holott, ha valóban kompromisszumot kötnének – ami valóban  kicsit hosszabb és megerőltető folyamat – a vita során megismernék a másik nézeteit, gondolkodását, így rájöhetnének, mennyi azonosság is van a kezdetben oly távolinak tűnő álláspontjaik között. Vagyis megteremtődne az egyensúly…

Egyensúly és egység a különválás után 

Sokszor csak a különválás után rajzolódik ki igazán a felek számára, milyen kapcsolatban is éltek sokáig. Lassan kitisztul minden, és elindulhat az a folyamat, amelyben visszanyerik személyes egyensúlyukat. Ha pedig elemeire bontjuk ezt az összetett szót, gyönyörűen kirajzolódik az a pszichológiai állapot, amely a felek viszonyát jellemezte. A kapcsolat végével az egyénen megszűnik a súly, s az egyensúlyt nélkülöző kapcsolat megszakadásával helyreáll az emberek önbecsülése. –Felismerhetővé válik az elmúlt évek rossz működésmódja és a benne betöltött szerepek. A rendeléseimen megesik, hogy ez sok időt vesz igénybe, mert a balansz nélküliségben eltöltött évek mély nyomot hagynak, s gyakran már az egyensúly nélküli  állapot válik normálissá. A bevezetőben szereplő hölgy nagy valószínűséggel tisztában volt saját helyzetével, ezért lehetet ennyire rapid és váratlan a változás a környezetében élők számára. Felvetődik tehát a kérdés: szabad-e boldognak lenni szakítás, a másik fél elvesztése után – vagy eleve determinált a boldogtalanság? Bármilyen veszteség egyensúlyhiányt okoz, amit értelmezhetünk boldogtalanságként is, de ezt az állapotot sokkal jobban kifejezi a boldogság hiánya. A veszteséget mindannyian hasonlóképpen éljük meg, ugyanazokon a szakaszokon megyünk át, amikor egy számunkra fontos személytől kell megválnunk – akár válás, akár annak halála okán. A gyász stádiumai mindenkire egyaránt vonatkoznak, s csak a  gyászév elteltével tud eljönni az építkezés ideje – téglánként építünk fel egy új várat, melyben aztán boldogan tudunk élni. Egyensúlyban. 

Frank Róbert – tanácsadó szakpszichológus, tánc- és mozgásterapeuta