Van, hogy egyedül küzd, van, hogy csapatban, van, hogy fagyási sérülésektől béna a fél arca, és van, hogy addig üvölt a hullámokat szidva, míg teljesen elmegy a hangja. Én arra keresem Rakonczay Gábornál a választ, hogy mi történik pontosan az ember lelkében a semmi közepén, mitől lesz egy csapatból jó csapat, és egyáltalán: mit vár még az újabb és újabb expedícióktól…

 Nem tudom megállni, hogy ne nevessek kicsit ezen a szitun. A neten szinte az összes rólad fellelhető kép valami szuper extrém helyzetben ábrázol, ehhez képest már majdnem abszurd, hogy a Corvin-sétányon üldögélünk, és cappuccinót rendelsz. Nem unatkozol Te ilyenkor itthon?

Unatkozni nem unatkozom, de tény, hogy nagyon nehezen találom a helyemet. Én ráálltam arra, hogy expedíciókat csinálok, egyiket a másik után, a kihívások között pedig előadást tartok, de már készülök egy újabb expedícióra. Mostanra a baráti köröm is csak ilyen emberekből áll, egyre jobban eltávolodom az átlagos, hétköznapi dolgoktól, tehát ez egy öngerjesztő spirál, amiből nem lehet kijönni. De teszem hozzá: nem is akarok. Rájöttem, hogy én sokkal jobban érzem magam szélsőséges körülmények és nehézségek között, mint a kényelemben. Számomra a komforton túli helyzeteknek van „életszaga”.

De tudod, hogy azt szokták mondani: aki ennyire hajtja az extrém élményeket, az valójában maga elől menekül, nem talál meg valami belül, amit aztán kívül keres…

Biztos van ebben valami igazság, de azért az élet nem ennyire fekete-fehér. Ha a dolog gyökereit keressük: igen, én a suliban tanulmányilag is, fizikailag is középszerű voltam, semmiben nem tudtam igazán kitűnni. Aztán elkeveredtem életem első tájfutó versenyére, ahol megtapasztaltam, hogy hoppá, akármilyen kicsi vagyok, mégis én állok a dobogó tetején, és átláttam: ha öt perccel többet edzek, mint a mellettem lévő, akkor simán megelőzöm őt, ha kétszer annyit, akkor jobb leszek, mint az egész szakosztály, ha pedig rááldozom erre az életemet, akkor országosan is első lehetek. És pluszban ott volt bennem az a kisgyerekkorom óta létező, megmagyarázhatatlanul erős félelem, hogy nem élünk örökké. Hogy van egy szűk időtartam, kábé 80 év, nem tudjuk, hogy mi volt előtte, mi lesz utána, az egésznek az értelmét sem látjuk, de mégis: ki kell hozni belőle a maximumot, miközben baromira múlik az idő. Nekem minden út, minden expedíció egy feljebblépés, egy kilométerkő, ami megmutatja, hogy hol tartok az életben.

És elégedettséggel tölt el egy-egy teljesített túra?

Hmm… Ez érdekes kérdés. Egyrészt ad egy pillanatnyi eufóriát, hiszen értelmet nyer az addig befektetett energiád, másrészt büszkévé tesz, mert olyan dologra voltál képes, amit eleinte nem feltételeztél magadról. Sőt, kialakul benned egy kiválasztottság-érzés is, mert mégiscsak olyan helyen jársz, ahova alig jut el más ember, hirtelen kicsit értékesebbnek érzed magad. De az egész nagyon csalóka, és ez volt talán a legfontosabb megtapasztalásom az útjaim során. Azt hisszük, ha valamit kitűzünk magunk el, és nagyon küzdünk érte – legyen az egy új autó, esküvő, vagy épp a Déli-sark elérése –, akkor ha elérjük, ott lesz a nagy „pipa”, és megváltozik minden. Ha jól olvasom a különböző cikkeket, a kiégés a jelenkor egyik legnagyobb népbetegsége, mert tele vagyunk csilivili, elsősorban fogyasztási cikkekhez kötődő célokkal, a nagy boldogságot, megelégedést várjuk tőlük, aztán nem történik semmi. Életem legnagyobb bezuhanása az első óceánátevezés után volt, mert azt hittem, majd új univerzum nyílik meg előttem, ha azt végre teljesítem. És nem jött más, csak a nagy üresedés. Van egyébként erről egy híres buddhista történet, ami azt hiszem, mindent megmagyaráz.

Megy a zen mester a hegyekben, batyuval a hátán, amikor egyszer csak szembejön néhány tanítvány. Megrohanják a mestert, gondolják, itt a lehetőség, hogy kifaggassák a nagy kérdésekről. Nem is haboznak sokat: „Mester, mondja milyen az élet?” A Mester rámutat a batyujára: „Mint ez a batyu. Megyünk és cipeljük.”  „És milyen a megvilágosodás?” „Az olyan, mintha letennénk a batyut.”  „És mi van a megvilágosodás után?” „Visszavesszük a batyut, és megyünk tovább!”

Egy expedíció vége mindig csúcsélmény, kiemelkedő, fantasztikus pillanat, de aztán vissza kell venni a batyut. Szemfényvesztésnek tartom, amikor egyes teljesítménysportolók hangosan hirdetik, hogy mekkora megvilágosodás érte őket, mindent megértettek, és mennyivel jobb lett az életük. Ez szerintem nem így működik.

De nem is kerülsz közelebb önmagadhoz, nem segít egy ilyen túra az önismeretben?

Dehogynem, ez a csodálatos része. Csak ne misztifikáljuk túl! Szélsőséges helyzetekben nagyon megismered magadat. Pozitív és negatív értelemben egyaránt. Nagyon szép dolgokat is fel fogsz fedezni magadban, és rettenetes csalódásaid is lesznek, konkrétan zokogni fogsz fájdalmadban. A folyamat úgy zajlik, hogy az agyad először lehiggad, és mivel kívül minimális ingert talál, megindul egy belső utazás. Aztán ez is elmúlik, és ismét kifelé fordul a figyelmed, de már lelassulva, annyira, hogy egyetlen hódombnak is óriási jelentősége lesz, és már öt órán keresztül tudod úgy nézni, hogy nem válik unalmassá. Ez csodálatos állapot, ilyenkor Te vagy Te! Innen a Belvárosból ez elmesélhetetlen, mert itt, ha van 20 másodperc üresjárat, kétségbeesel, és előkapod a telefont, hogy elintézz valamit, mert különben úgy érzed, értelmetlen az életed. Itt az életvitelünk, a technikai eszközeink azt támogatják, hogy kiegyensúlyozott módon, biztonságosan, kényelmesen tudjunk élni, és azt hiszem, ez alapvetően jól is van így. De egyszer saját elhatározás alapján, mindenkinek meg kéne tapasztalnia, hogy mit hoznak ki belőle a szélsőséges körülmények, mert egyszerre megrázó és felemelő élmény, és egészen új minőséget ad utána a mindennapoknak. Én ebben extrém irányt képviselek, és nem is kell követni az én példámat, ahogy én sem cserélnék senkivel egy másodpercig sem. Ezt én választottam, és tudatosan megyek ebbe az irányba, márpedig ha magadnak választasz célt és életpályáját, a vele járó nehézségeket is jobban bírod. Én úgy látom, a gond mindig ott kezdődik, ha valaki nem meri vállalni vagy követni az igazi vágyait, és társadalmi, családi kényszerpályákon mozog. A ránk erőszakolt célokkal járó nehézségeket ugyanis sosem fogjuk elviselni, sőt állandó kibúvót jelentenek, mondván, jaj, ez nem miattam van, ezt a problémát kívülről tolták rám, sajnos megoldani sem tudom, nem vagyok érte felelős. De felelős az ország, a korszak, a szomszéd, a főnök, mindenki más, csak én nem. A felelősségvállalásra megtanítanak ám az expedíciók. Tudod, hogy milyen az óceán, tudod, hogy milyen a hullám, azt is tudod, hogy jönni fog. Ha ennek ellenére úgy döntesz, hogy nekimész a nyílt víznek, akkor ha bármi balul sül el, az nem lehet a hullámok hibája. Ők csak úgy viselkedtek, ahogy előre számítottál rá.

És ha egy csapat tagjaként indulsz útnak, mennyire más egy expedíció?

Szerintem igazán meghatározó élményeket saját magadról csak akkor lehet begyűjteni, ha egyedül csinálsz valamit, akkor ismered meg magadat igazán. Csapatban pillanatok alatt leosztódnak a szerepek, egy csapatban mindig van minimális álarc. Én például mindig a bekattant vagyok, aki megy elöl, töri az utat, és sose fáradt, mert sosem mondja. Az más kérdés, hogy én ebben a szerepben viszonylag jól érzem magam, talán mert kódolva van belém gyerekkorom óta. Egy hétgyerekes családban nőttem fel legidősebb testvérként, mindig is úgy éreztem, az a feladatom, hogy menni kell elöl, mindent ki kell bírni, mert hát ott vannak a kisebbek, a gyengébbek…  Most, a Déli-sarki expedíción eleinte úgy tűnt, mindenki jobb és felkészültebb nálam, aztán három napon belül már én vezettem a csapatot, és még a lelki problémákat is én oldottam meg.

És mi a konfliktuskezelő módszered átfagyva egy végeláthatatlan hómezőn?

Az ölelés (nevet). Tudom, hogy ez most nagyon nyálasan meg érzelgősen hangzott, de ez van. Semmi nem működik jobban, mint ha odamész a másikhoz, és szavak nélkül átöleled, vagy csak annyit mondasz: „Ne hülyéskedj! Az a legfontosabb, hogy mi rendben legyünk egymással.” Pont ezen az expedíción tanultam meg, nem lehet úgy dolgozni, hogy a másik csak a saját túlélésemet segítő szükséges rossz, ha egy csapatnak van ugyan közös célja, de emberileg nincs köztük semmilyen kapcsolat. Mi most nagyon megszenvedtük az utat, mert mit titkoljam: rossz csapat voltunk. Itt mindenkinek egyedül kellett volna elindulnia, annyira nem volt nyitott, nem volt kíváncsi a többiekre, csak hát egyedül nem tudta volna teljesíteni a távot. Persze tudni kell, hogy mi felé megyünk, de a tapasztalataim alapján azt mondom, hogy nem a szuper motiváló cél fog megtartani egy közösséget, hanem az, ha a csapattagok emberileg el tudják fogadni, meg tudják érteni, esetleg még szeretni is tudják egymást.

Mondtad, hogy két út között folyamatosan előadásokat tartasz. Kapsz visszajelzést arról, ha valakit tudtál inspirálni?

Jaj, nagyon sokat, hál’istennek. És ezt nem önteltségből mondom, hanem valójában ez az én magyarázkodásom és mentsváram. Mert lássuk be: amit én csinálok, irtózatosan önző dolog. A saját örömömért elmegyek a világ végére, mások által összeadott, nagyon sok pénzért. Az egyetlen „mentségem” az, ha ezekről a kalandokról utána be tudok úgy számolni, hogy mások erőt merítsenek belőle. Az egyik legszebb élményem egy Gyöngyös melletti iskolához kötődik. Kis település, szegény sorsú gyerekek. Azért hívtak, hogy tartsak nekik inspirációs előadást, de előre felkészítettek, hogy már az is jó, ha 20 percig fenn tudom tartani a figyelmüket, mert a tanárok addig sem tudják. Teszem hozzá, 45 percig figyeltek a legnagyobb érdeklődéssel, és utána bombáztak a kérdésekkel, mindegy. A lényeg, hogy előtte a tanáriban kaptam egy kávét, beszélgettünk a tanárokkal, és az igazgatónő elejtett egy mondatot, ami így hangzott (EU-s pénzből felújított iskoláról beszélünk): „Szép ez az iskola, csak kár, hogy vannak benne gyerekek…” Na, itt azért éreztem, hogy nem a gyerekeknek lenne szüksége az inspirációs előadásra. De végül a tanári kar is bejött meghallgatni az előadást, és egy órával azután, hogy hazaértem, csörög a telefonom, és beleszól az előbb említett igazgatónő. Annyit mondott, hogy ő 25 éve tanít, és most döbbent rá, miért is kezdte el anno. Bevallja, hogy időközben bizony elfáradt, megfásult, elvesztette a hitét, de most olyan érzések támadtak fel benne, mint amikor friss diplomásként először belépett az osztályba. Most úgy érzi, hogy mégiscsak van valami értelme…

Az interjú 2019 őszén készült.