Jelenlegi hely

Amivel egymásnak tartozunk

Vajon mi, mint közösség megadtunk-e mindent ennek az embernek, amit a méltányosság megkövetelt tőlünk?

 Azt gondolhatnánk, az emberek mostanság nem nagyon folytatnak erkölcsi vitákat – ám ennek valójában épp az ellenkezője igaz.

Szerző: 

Amint nyilvánosságra kerül egy friss hír vagy történet, elindul a végeérhetetlennek tűnő közösségi eszmecsere. Mégpedig legtöbbször arról, hogy ki a hibás. Legyen szó tanárkéselő tinikről, bántalmazott nőkről vagy szurikátadobáló gyerekekről, az online vagy offline vitatkozó felek között legtöbbször két nagy tábort lehet elkülöníteni. Az egyik az elkövető – vagy éppenséggel az áldozat – személyes felelősségét hangsúlyozza: arról beszél, hogy az illető felelőtlenül, neveletlenül, erőszakosan viselkedett, ezért megérdemli a büntetést (vagy megérdemelte, ami történt vele). A másik ezzel szemben inkább „kihátrál” a helyzetből, és azt veszi szemügyre, milyen körülmények között történt a kérdéses – általában tragikus kimenetű – eset; milyen egyéb választási lehetőségei voltak az ügy szereplőinek. Akik ebből a nézőpontból indulnak, jellemzően felmentést (legalábbis részleges felmentést) adnak a történet szereplőinek, mert úgy látják: a körülmények nagyon megnehezítették számukra, hogy helyesen járjanak el.

Lássuk be, sokszor nem könnyű a felek között igazságot tenni, mert úgy érezzük, nem is ugyanarra a kérdésre válaszolnak. Ez a véleménye Thomas Scanlonnak, korunk egyik legérzékenyebb és legkiválóbb erkölcs- és politikafilozófusának is. Legnagyobb hatású munkájában, az Amivel egymásnak tartozunk című kötetben amellett érvel, hogy ha meg szeretnénk érteni az ehhez hasonló vitákat, akkor különbséget kell tennünk a felelősség két különböző fogalma között.

Az első nagyjából megfelel annak, amit általában személyes felelősségen értünk: felelősnek lenni eszerint annyit tesz, hogy egy cselekedetünk vagy mulasztásunk, érzésünk vagy jellemvonásunk nekünk tulajdonítható, ezért megítélhetőek vagyunk miatta... A felelősség másik értelme – amit Scanlon érdemi felelősségnek nevez – ennél bonyolultabb összefüggéseket fejez ki. Amikor a másik érdemi felelősségére kérdezünk rá, nem úgy tekintünk rá, mint egy tőlünk tökéletesen független individuumra, hanem mint politikai közösségünk egy másik tagjára, a kérdés pedig – kicsit körülményesen fogalmazva – így tehető fel: vajon mi, mint közösség megadtunk-e mindent ennek az embernek, amit a méltányosság megkövetelt tőlünk, és így magára hagyhatjuk-e a cselekedete következményeképpen létrejött kárral?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 1. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2020. február–márciusi számában
ezekről olvashat:

2020 február–március

  • Rugalmas gyereket akarjunk nevelni, ne tökéleteset!

    Hogyan lehet megőrizni és tudatosan fejleszteni a serdülők egyik szupererejét, a pszichológiai rugalmasságot? Hogyan kerülhetjük el, hogy célirányos gondolkodásunk túlzott merevségbe csapjon át, s megfosszon minket kreativitásunktól, humorunktól, az önfeledt élményektől – és nemritkán a lelki egészségünktől is? A PPKE BÉTA projektjének kamaszokról szóló cikksorozatának zárásaként ezekre a kérdésekre keressük a választ.

  • A társas elszigeteltség ezer arca: űrpszichológiai párhuzamok

    A magányosságot sokszor korunk népbetegségének címkézik, és egyre több írás szól arról, hogy tegyünk valamit ellene. Nem könnyű megfogalmazni, pontosan mi is ez, és miért szenvedünk tőle. A kutatók egyetérteni látszanak abban, hogy a magányosság szubjektív és negatív élmény, ami nagyrészt abból fakad, hogy az egyén szakadékot észlel társas kapcsolatainak vágyott és valóságos mennyisége és minősége között.

  • Virtuális valósággal a „fekete kutya” ellen

    A problémát kevésbé ismerő emberek többnyire úgy kezelik a depressziót, mintha az pusztán hangulati zavar lenne. „Szomorú? Vidítsuk fel!” – gondolják. Valójában azonban a depresszió betegség. Az örömre való képtelenség. A beteg tehát nem azért nem boldog, vidám, mert nem akar az lenni, hanem azért, mert abban az állapotában képtelen arra, hogy az legyen. Nem azért nem száll fel a boldogság hajójára, mert nem akar jegyet venni, hanem azért, mert nincs pénze jegyre.

  • Amikor a pszichológus házhoz megy – Tapasztalatok az online terápiáról

    A 21. században már szinte az egész életünket az online térben éljük – mégis még mindig sokan vonakodnak attól, hogy ha pszichológusról van szó, akkor is ezt a formát válasszák, hiszen úgy vélik, személyes kapcsolat nélkül nem lennének képesek megnyílni valakinek. Mindeközben egyre többen költöznek külföldre, ahol a várttal ellentétben a kerítés nem mindig van kolbászból, s a problémák idegenben sem mindig tűnnek el..

  • Rólam szól!(?) Ilyen vagyok!(?) - avagy miért hiszünk a horoszkópban?

    Érezte már úgy, hogy az aznapi horoszkóp vagy a szerencsesütiben rejlő üzenet egyenesen Önnek szól? Mintha az üdítőital kupakjában lévő mondat pontosan az aktuális élethelyzetére utalna? „A napokban próbálj meg jobban figyelni magadra!”. Esetleg megoldásokat ajánl munkahelyi problémáira: „A feszült munkahelyi légkörben kerüld a konfliktust a főnököddel!”. Ez biztosan nem lehet véletlen! – gondolhatjuk sokan.

ÉS MÉG: A valóságszelídítő – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világa • Amivel egymásnak tartozunk • Miért csalnak a szociálpszichológusok? • Konfliktusok márpedig vannak – Valakinek meg kell mondania, mi hogy legyen… • Fájdalom és magányosság • Csendre ítélve • Miről szól a némaság? • Mit tesz velünk a stressz? – A krónikus stressz hatása idegrendszerünkre. • Nincs kudarc, csak újraértelmezett cél! • A sabbatical: lehetőség vagy veszély? Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

 

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A csendtől való menekülés végül azt eredményezi, hogy elidegenedünk önmagunktól. Frázisokkal, népszerű szlogenekkel, idézetekkel töltjük meg azt az űrt, amit saját lelkünk nem-...

Egy dolog feltűnő a torzító, csaló kutatók munkásságában: volt valamiféle mondanivalójuk a társas világról, amely erőteljesen kapcsolódott a saját életükhöz.

Lépten-nyomon hajtogatjuk gyerekeinknek, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A valóságban azonban mintha nem egészen ez lenne a helyzet...

Egy ennyire kártékony, de mégis elterjedt cselekvésnek lehetnek-e pozitív hatásai?

„Felnőttkorodban majd hálás leszel nekem ezért” – hangzik gyakran a válasz, amikor a serdülő kiböki, hogy nem szeretne zeneórára, edzésre vagy különtanárhoz járni.

Az emberek egész egyszerűen elfelejtik, hogy ami ma dominánsnak és normálisnak számít, kicsivel korábban még a kisebbség deviánsnak tekintett véleménye volt.