Azt gondolhatnánk, az emberek mostanság nem nagyon folytatnak erkölcsi vitákat – ám ennek valójában épp az ellenkezője igaz.
Amint nyilvánosságra kerül egy friss hír vagy történet, elindul a végeérhetetlennek tűnő közösségi eszmecsere. Mégpedig legtöbbször arról, hogy ki a hibás. Legyen szó tanárkéselő tinikről, bántalmazott nőkről vagy szurikátadobáló gyerekekről, az online vagy offline vitatkozó felek között legtöbbször két nagy tábort lehet elkülöníteni. Az egyik az elkövető – vagy éppenséggel az áldozat – személyes felelősségét hangsúlyozza: arról beszél, hogy az illető felelőtlenül, neveletlenül, erőszakosan viselkedett, ezért megérdemli a büntetést (vagy megérdemelte, ami történt vele). A másik ezzel szemben inkább „kihátrál” a helyzetből, és azt veszi szemügyre, milyen körülmények között történt a kérdéses – általában tragikus kimenetű – eset; milyen egyéb választási lehetőségei voltak az ügy szereplőinek. Akik ebből a nézőpontból indulnak, jellemzően felmentést (legalábbis részleges felmentést) adnak a történet szereplőinek, mert úgy látják: a körülmények nagyon megnehezítették számukra, hogy helyesen járjanak el.
Lássuk be, sokszor nem könnyű a felek között igazságot tenni, mert úgy érezzük, nem is ugyanarra a kérdésre válaszolnak. Ez a véleménye Thomas Scanlonnak, korunk egyik legérzékenyebb és legkiválóbb erkölcs- és politikafilozófusának is. Legnagyobb hatású munkájában, az Amivel egymásnak tartozunk című kötetben amellett érvel, hogy ha meg szeretnénk érteni az ehhez hasonló vitákat, akkor különbséget kell tennünk a felelősség két különböző fogalma között.
Az első nagyjából megfelel annak, amit általában személyes felelősségen értünk: felelősnek lenni eszerint annyit tesz, hogy egy cselekedetünk vagy mulasztásunk, érzésünk vagy jellemvonásunk nekünk tulajdonítható, ezért megítélhetőek vagyunk miatta... A felelősség másik értelme – amit Scanlon érdemi felelősségnek nevez – ennél bonyolultabb összefüggéseket fejez ki. Amikor a másik érdemi felelősségére kérdezünk rá, nem úgy tekintünk rá, mint egy tőlünk tökéletesen független individuumra, hanem mint politikai közösségünk egy másik tagjára, a kérdés pedig – kicsit körülményesen fogalmazva – így tehető fel: vajon mi, mint közösség megadtunk-e mindent ennek az embernek, amit a méltányosság megkövetelt tőlünk, és így magára hagyhatjuk-e a cselekedete következményeképpen létrejött kárral?
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2020. 1. számában olvasható
