Karácsony és húsvét a legnagyobb közösségi étkezések ünnepe – nem véletlen, hogy épp a téli időszakra esnek. Az északi földtekén a tél a nélkülözés és éhínségek időszaka. A termékeny nyarak után kiürültek az élelmiszer-raktárak, s az ember a legutóbbi időkig rettegett az éhenhalástól, ezért elődünk a tél közepén, a roskadozó karácsonyi asztalnál „ette el” az éhhalál félelmét. Amikor ugyanis eszik, ő győzi le a világot, ellenkező esetben a világ győzi le őt. És ez hatalmas különbség. A karácsonyi nagyevés a természetnek mutat fricskát.

A legerősebb archetípus: a bőségvágy

A karácsonyi nagyevés lélektana a történelem előtti időkben gyökerezik. A legelső emberábrázolások 300 ezer éve jelentek meg, az ezt követő 280 ezer paleolit évben alig változott az emberkép. Az ábrázolás egyetlen motívuma és tárgya egy vágyképlet: a kövér nő. A paleolit Vénusz (a túlfogyasztó ember) a leghosszabb ideig regnáló – emberre vonatkozó – archetípus. A Willendorfi Vénusznak ezért nem csupán történeti, hanem lélektani jelentősége is van. Időről időre búvópatakként kerül tudatközelbe a mesék terülj-terülj asztalkája, kolbászból font kerítése, mézeskalács háza stb. képzetében. A középkori zabálási utópiáktól Móricz Zsigmond éhenkórász hőseiig a willendorfi vágyképlet mondatott ki: „Csak egyszer jóllakni!” Ez aktivizálódik az ünnepek nagyevésében, a modern kori elhízás epidemiológiai adatokban – s  a rendre elbukott fogyókúrás próbálkozásokban is. A modern ember tudatosan fogyni szeretne, míg a benne settenkedő Willendorfi Vénusz gömbölyödni akar. Az éhezéstől való tudattalan félelem kollektív túlélési stratégiája: annyit enni, amennyi van, és akkor, amikor lehet.

Elhízás – krízis és bőség

Az elhízáshoz először is krízisre van szükség: a sanyarú evolúció megtanított, hogy a kríziseket mindig éhínség követi. A válság jellege nem igazán fontos, lehet munkahelyi, házastársi, gazdasági, politikai vagy bármilyen más érzelmi viszontagság. A krízis bevált túlélési módja a tartalékolás és az impulzív evés. A willendorfi hagyományok visszatérő jelei a kétnapos ünnepek előtti pánikvásárlások. A boltok polcai kiürülnek, mintha hosszú éhségciklus következne. Az élelmiszervásárlások kétharmada impulzív, nem tervezett döntés következménye. Ugyanakkor a krízis nem elegendő. Szükség van még a bőségre is –az elhízás ugyanis energiaigényes folyamat. Az ételek bőséges elérhetősége állandó külső jelzőingert jelent az evésre. Addig kell enni, amíg van mit! „Az a miénk, amit megeszünk!” Nagy csapda ez a belénk égett szemlélet, különösképpen a karácsonyi ételbőségben!

Egy kutatás során 30 db süteményt tettek az alanyok közelébe. 9 sütemény fogyott, amikor az asztalukra, karnyújtásnyira tették, míg csak 4 darab, ha 2 lépés távolságra – a hátuk mögé – rakták. Tehát kevesebb, mint fele annyi étel fogy, ha egy egészen csekély fáradságot igényel az evés. A hozzáférés alapvetően emeli az elfogyasztott és megvásárolt élelmiszer mennyiségét. Ezért helyezik például nagyon tudatosan a potenciális fogyasztók mozgásirányába az ital-automatákat. Az áruházak polcain gyorsabban fogy a szemmagasságba, vagy a pénztárnál jól látható helyre tett áru. A fortélyos áruelhelyezés a „szélek preferenciája” jelenséget is kiaknázza: A polc szélére helyezett áru ugyanis gyorsabban fogy, mint a középre helyezett konkurens termék. A jelenséget Hermann Imre világhírű magyar pszichoanalitikus figyelte meg baromfiknál és gyerekeknél: a csirkék a sorba helyezett kukoricaszemek közül a szélsőket választják, mint ahogy a gyermekek is hasonlóan cselekszenek, ha egyforma érmék közül választhatnak.

Karácsonyi családi étkezés

Családban vagy nagyobb társaságban mindenki többet eszik, mint egyedül. A karácsonyi vacsora tipikus közösségi evés, – és minél többen vannak az asztal körül, annál többet esznek. Több egymástól független kísérlet igazolta, hogy egy „evőtárs” jelenléte 35 százalékkal növeli a fogyasztás mértékét a magányos evéshez képest. Egy négyfős asztal 75 százalékkal, hét társ jelenléte 96 százalékkal növeli a mennyiséget. A jelenség okát egyrészt a közösségi evés ízfokozó hatásában látják. „Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek” (Arany János). Másrészt az orális facilitációval, valamint a konkurencia jelenlétével magyarázzák a többiek jelenlétének étvágygerjesztő hatását. Mindkettő mélyen az evolúcióban gyökerezik – az állatok is többet és gyorsabban esznek, ha meg kell osztaniuk az ételt egy másik egyeddel.

A szeretet kifejezésének ősi mintája: az etetés

Krisztus világra jöttének katartikus pillanata, mikor Mária megszoptatja a kisdedet. A jelenet az őskapcsolatot mintázza. Mert az evés nem egyszerű fiziológiai szükségletcsökkentés (kalóriafelvétel), hanem az ősérzelem maga. A baba az anyja mellén érzi magát biztonságban, a legfontosabb lénnyel, az anyával kerül kapcsolatba. A jó anya etet, a jó baba eszik. A szeretet kifejezésének ősi mintája az etetés, a kínálás, illetve a felkínált étel elfogyasztása. A karácsonyi ünnepek során nem kínálni étellel a vendéget, vagy pedig visszautasítani az ételt nagy illetlenség lenne.

Az együtt evésnek, a közösségi dohányzásnak, kávézásnak, illetve általában a közös orális aktivitásnak, a közös „gittrágásnak” erős kapcsolatépítő jellege van. Az ember ilyenkor azokkal kerül bizalmas viszonyba, akikkel szívesen működik együtt, akikben megbízik. Jelképesen tehát úgy érzi, hogy a közösen elfogyasztott étel révén eggyé váltak.

Az ünnepi ebédnél visszautasított étel nagy sértődésekre adhat okot, ugyanis nemcsak a kínált étellel lehet baj, hanem a tálaló személyével is. Az asztal körüli történések finom jelzései az együtt evők rejtett viszonyainak. Ki foglalja el az asztalfőt, ki osztja az ételt, kinek jutnak az ízesebb falatok? Ki kritizálja, ki dicséri az ételt, és a többiek hogyan reagálnak az értékelésekre? Ezek a szerepek már az ősember tüze körül kialakultak, de jelen vannak a régi rómaiak vagy a görögök asztalánál, a királyi palotában vagy szegények ünnepi vacsorájánál is. Alacsonyabb rendű ember nem ülhetett az asztalhoz, csak akkor kapott ételt, ha mindenki más már jóllakott. A paraszti világban a cseléd vagy akár a család fel nem avatott fiúgyermeke sem ülhetett az ünnepi asztalhoz. Így vannak ezzel az állatvilág alacsonyabb rendű szereplői is, akik a jóllakott ragadozó után kapják meg a koncot.

A családi miliőben elfogyasztott közös étel a mai napig a boldogság általános képlete. Egy kutatásban egyetemisták és középiskolások különféle attitűdjeinek érzelemmozgósító erejét hasonlítottuk össze: a legerősebb érzelmi húrokat az „otthon enni” hívószó pengette meg.