Jelenlegi hely

Mit árul el a hangunk?

Amit mondunk – vagyis mondanivalónk tartalma –, és ahogyan mondjuk, általában összhangban van egymással.

Mi újság? Semmi. Hogy vagy? Jól. - Kérdések, amelyeket nap mint nap felteszünk társunknak, barátainknak, szüleinknek, gyermekeinknek. És egyszavas válaszok, amelyek alapján szinte mindig be tudjuk azonosítani, van-e valami újság vagy tényleg nincs semmi – és hogy valóban jól van-e a másik vagy egyáltalán nincs. 

De mi különbözteti meg a „semmi” semmit a „valami” semmitől, az egyik jól-t a másik jól-tól? Hogyan lehetséges, hogy meglehetősen pontosan felismerjük beszélgetőtársunk érzelmi állapotát még akkor is, ha csak telefonon beszélünk vele, és nem látjuk a mozgását, az arckifejezését? Van-e különbség a férfiak és a nők között a hangulat beazonosításának sikerességében? Többek között ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak az érzelmesbeszéd-kutatások.

Több évtizede ismert, hogy már az újszülött csecsemők is előnyben részesítik az emberi beszédet más hangokkal szemben, s a saját anyjuk hangját más nőkével szemben. Az utóbbi évek kutatásai pedig kimutatták, hogy ez a képesség már az anyaméhben is jelen van. Azt is tudjuk, hogy a nyolc hónapos babák már képesek megkülönböztetni a férfihangot a nőitől. Felnőttekkel végzett kutatások azonban megállapították, hogy ez a két feladat: ismerőseinket felismerni, illetve ismeretleneket megkülönböztetni hangjuk alapján két különböző funkció az agyban. Az elsővel kapcsolatban azt tudjuk, hogy nincs egyetlen beszédparaméter, ami mindenkinél egyformán fontos lenne – egyik ismerősünk azonosításában hangmagassága, a másiknál hangja érdessége, a harmadiknál egyéb paraméterek játszanak fontosabb szerepet. Az viszont mind idegen, mind ismerős esetén megfigyelhető, hogy ha a beszéd érzelmeket tartalmaz, egyrészt aktívabbak lesznek a beszédértésért felelős agyterületek, másrészt plusz agyterületek is bekapcsolódnak.

Amit mondunk – vagyis mondanivalónk tartalma –, és ahogyan mondjuk, általában összhangban van egymással. Ha a telefonban boldog hangsúllyal azt mondom valakinek: „De örülök, hogy hívtál”, akkor a másik fél nem fog kételkedni abban, hogy valóban örülök. A tartalom és a hang szétválását leginkább akkor figyelhetjük meg, ha a kettő ellentmond egymásnak: például ha személyes találkozásnál kissé undorodva, a hangsúlyt lefelé engedve mondom, hogy „de örülök, hogy látlak”. Ilyenkor az, amit mondok, a tartalom, vagyis hogy örülök, és a nonverbális kommunikációm, ami jelzi, hogy ez egyáltalán nincs így, ellentmond egymásnak. Ha ezt felismerjük, általában inkább a nonverbális kommunikációnak hiszünk, hiszen feltételezzük, hogy azt sokkal nehezebb befolyásolni, mint a tartalmat, ezért őszintébben kifejezi a másik érzelmeit, attitűdjeit...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 3. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2019 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

2019 június–július

  • A kulturális sokk és az időutazás

    A globalizáció egyre gyakrabban teremt kultúraváltási helyzeteket. Diákok külföldre mennek tanulni, nemzetközi intézmények a dolgozóikat más országokba küldik, a jobb körülmények reményében egész családok váltanak hazát, illetve gyakran emberek tömegeinek kell akaratuk ellenére menekültként a saját kultúrájuktól eltérő országban folytatni életüket. A kulturális sokk fogalma tehát mindinkább előtérbe kerül.

  • Megbízható tanúk-e a gyermekek?

    A feltételezések szerint a gyerekek a felnőtteknél hajlamosabbak arra, hogy hamis emlékekről számoljanak be. Mennyire megbízhatóak tehát tanúvallomásaik? Vajon képesek-e megbízhatóan, torzításmentesen mesélni egy eseményről? Mennyire befolyásolhatók a kérdező által? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy minél megbízhatóbb tanúvallomásokat kapjunk?

  • „Elég magas lesz kosarasnak?” – A fiatalok fejlettségi szintjéről nem a naptár árulkodik. De akkor mi?

    Képlékeny határokkal fészkelte be magát a serdülőkor a gyermek- és a felnőttlét közé. A fejlődési szakasz meghatározása nemcsak izgalmas elméleti kérdés: fontos oktatási, egészségügyi, büntetőjogi implikációkat rejt magában, hogy mennyire tartunk érettnek valakit. Miért van az, hogy kizárólag a naptár alapján hozunk ilyen döntéseket? A PPKE BÉTA projektjének serdülőkorról szóló cikksorozata most a biológiai kor becslési eljárásait mutatja be.

  • Légy önmagad terapeutája! A kognitív pszichoterápia

    Pszichés zavarokban szenvedők gyakran eltúlozzák, rendkívül szubjektíven értelmezik a helyzetüket, ami intenzív érzelmi állapotokhoz vezet, és ez megfordítva is igaz: erősen zaklatott, dühös vagy stresszes állapotban sérül a valóság objektív felfogása. Felfokozott érzelmi állapotban szélsőségesen negatívan vagy pozitívan értékeljük az egyes helyzeteket, és ez ráadásul még a cselekedeteinket is befolyásolja. Miután mind a tapasztalat, mind a klinikai pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy az érzelmi problémák forrása gyakran a torzult, hibás gondolkodás, a kognitív viselkedésterápia célja az alaposabb önismeret.

  • Muzsikus a díványon – Személyiség és zenei teljesítményszorongás

    Képzeljük csak el, hogy érezheti magát egy alapvetően zárkózott, érzékeny és kissé szorongó ember, amikor ki „kell” állnia több száz ember elé, és az addig a próbatermek magányában csiszolgatott művet rá szegeződő szempárok százainak kereszttüzében kell hibátlanul bemutatnia?

ÉS MÉG: Egy gallér üzenete – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaHová tűntek az érzelmek?A háttérbe szorított szolidaritás. Összetartozás, együttérzés, közösségvállalás • „Ne forgasd ki a szavaimat!” – Szalmabábok a vitában • Túl a babonán – avagy a kényszerek markábanKulináris terápiaA trollok pszichológiájaAz agy öregedése – az időskori demenciák • Motiváció: tényleg szükség van rá?Egy jó tér csodákat művelhet – Beszélgetés Sylvester Ádám építésszel • Az örökmozgó szem • Kongresszusok, konferenciák • A pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

Egy párkapcsolat kezdeti szakaszában ma nagyon gyakran nem látni sem a bizalmat, sem a türelmet, de még a nyugalmat sem. Úgy tűnik, ma nem lehet hinni a másiknak...

Manapság a trollok közöttünk élnek. Velünk utaznak a villamoson, este bevásárolnak, ebédet főznek, és ha van kutyájuk, leviszik sétálni.

Elsőre érthetetlennek tűnhet: ha valaki ennyi pénzt és időt áldoz erre a folyamatra, miért nem az igazat mondja.

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...