4 és fél éves kisfiam egy ideje azt mondogatja nekem, hogy nem szeret, nem vagy az anyukám, nem leszel az anyukám... aztán mégis azt mondja, hogy szeretlek, téged szeretlek a legjobban, ölelj meg, bújjunk össze. Valamint most egy hosszabb időn keresztül
ebéd után hazahordtuk az oviból, viszont 2 hete ott alszik. Első héten minden nagyon jól ment, viszont a második héten másik csoportba kellett átmenniük aludni. Akkor szóltak nekem, hogy nagyon sírt... Ma már az óvoda kapujában nagyon sírni kezdett, hogy vigyem haza. Nem hoztam el akkor, csak ebéd után. És mivel láttam, hogy megviselte, így megbeszéltem vele, hogy nem alszik ott többet, hanem mindennap hazahozom. És akkor is sírt, hogy soha többet nem akar menni és hogy nem vagyok az anyukája... Mit tegyek? Forduljak orvoshoz vele? Kétségbe vagyok esve. Mit csináltam rosszul?

Kedves Kitti!

Kisfia szavait nehéz hallani, de semmiképpen ne gondolja, hogy rosszul csinált valamit, vagy hogy végzetes problémáról lenne szó!

A gyerekek sokszor fejezik ki érzéseiket úgy, mintha az általános érzésük lenne, miközben csak az aktuális, éppen jelen levő érzésükról van szó. 4,5 évesen nincs még tisztában azzal, hogy mit jelent, ha dühös, ha csalódott, ha magányos. Annyit tud, hogy valami rossz, és Önhöz kötődik. Ezt úgy tudja kifejezni: “nem szeretlek”. Hasonló ahhoz, mint mikor azt mondják: “nem leszek a barátod többé”. Ha megpróbálnám lefordítani, akkor szerintem körülbelül így hangzana: “Anya! Nagyon haragszom rád, mert ott szoktál hagyni az óvodában, és nagyon hiányzol! Legszívesebben soha többé nem mennék el!”. Így a helyzetek megoldást szokta jelenteni az, amikor ezt, vagy ehhez hasonlót megfogalmaz a gyermek helyett az édesanya, hogy érthetővé váljon a gyermek számára is a saját érzése. Önnek, mint a felnőttnek, értelmeznie kell a gyermek szavait, és azokon keresztül az érzéseit is, hogy azok értelmet nyerjenek. Amint ezt megteszi (persze nem egyszer, hanem többször), akkor gyermeke is fejlődni fog abban, hogy pontosabban fejezze ki, mi a baja, mi az érzése.

Fontos, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, ahol korábbi szavait a fejéhez vágná, vagy számon kérné, esetleg viszonozná, hiszen az ölelgetéssel és bújással kifejezi, hogy valójában nagyon is vágyik Önre. (“Akkor én se szeretlek”, “na akkor most már szeretsz?”, “Ha nem szeretsz, akkor nem kapsz .....és hasonló mondatok kerülése javasolt).

A fent említett általánosítás érvényes az óvodával kapcsolatban is. Attól még, mert gyermeke azt mondja, hogy soha többé nem akar menni, nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyáltalán nem érzi jól magát az óvodában. Fontos az, hogy megfelelő legyen a beszoktatás, és az ő igényeihez (is) igazodjon az elválás, ám kicsit feszegetni is kell a hatérokat, kicsit motválni, bátorítani is kell, hogy kilépjen a biztonságos zónából, hogy az önállóságban fejlődjön. Valószínűleg a msáik csoportban történő alvás megzavarta a biztonsgérzetét, hiszen még nem alakult ki egy rendszer az ottalvással kapcsolatban, és ezen félelmét fejezte ki úgy, hogy sírt, ellenkezett. Azonban nem lenne jó megoldás, ha teljesen visszalépnének a kezdetekhez. Inkább az lehet a cél, hogy fokozatosan kialakuljon a biztonságérzete. Ehhez lehet, hogy az együtt töltött időben több testi kontaktust, több bújást igényel, vagy lehet, hogy egy rövidebb időre visszatér a délutáni alvás elhagyása, de érdemes keresni a megoldásokat, hogy hogyan nyugodna meg az ottalvásban: hasonló rituálékat elkezdeni otthon, mint ami bent szokás, vagy alvós állat-tárgy, amit magához vihet, vagy bármi, amire gyermekének szüksége lehet. Ebben érdemes őt megkérdezni, hogy mitől nyugodna meg. De az is fontos hozzá, hogy elhiggye: jó döntés, hogy ott van, jól csinálja anyaként, hogy közösségbe engedi, mert ez építi őt is, még ha most még nem is látja.

Üdvözlettel

Standovár Sára