Részlet a Bányai Éva professzorral készült interjúból: 1972-ben a doktori disszertációmat már ezzel a címmel írtam: A hipnózis hatása a tanulásra. A kísérletsorozatban volt egy éberen tanuló kontrollcsoport; s egy hipnózisban tanuló, 24 főből álló kísérleti csoport. 24-ből 20-an úgy viselkedtek, ahogy azt a pavlovi hipnóziselmélet alapján várhattuk is tőlük. A hipnózis hatására lecsukódott a szemük, lelassult a mozgásuk, nem emlékeztek a történtekre: „Olyan volt, mintha aludtam volna.” Négyen azonban másképp viselkedtek, egyikük azt mondta: „Miért mondjátok, hogy elalszom, alszom, mély hipnotikus állapotban alszom, amikor én egyáltalán nem alszom el! Sokkal jobban tudok figyelni, mint máskor!” Ez nem hagyott nyugodni. Lehet, hogy nem is igazán alvásszerű ez az állapot, csak azért viselkednek így a személyek, mert azt mondjuk nekik, hogy elalszanak?

Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy az alvás nem lényegi feltétele a hipnózisnak, csak egy metafora, amit a hipnózis létrehozásához alkalmazunk. És aztán történt valami, ami még inkább megerősített ebben. Kikapcsolódásképpen beültem a körúti Híradó moziba. Dokumentumfilm ment a vietnami háborúról. A kamera ráközelített az egyik katonára, aki az ellenség felé szaladt. Hirtelen a kép premier plánba váltott, láttam a katona arcát – s bennem heuréka-szerűen megvilágosodott valami. Az ölni készülő katona arca a megszólalásig hasonlított az általam naponta látott hipnotizáltakéra! Nyitott szemmel rohant, de az arca a hipnózisban lévő személy jellegzetes, maszkszerű, révült tekintetű arca volt…

A Bányai Éva professzorral készült interjú második része szeptember közepén megjelent 3. számunkban olvasható