Míg egy-két évtizede még az volt a legnagyobb probléma, hogy mit és mennyit tévézhet a gyerek, addig manapság sokkal égetőbb kérdés, mikortól legyen saját okostelefonja és számítógépe, és hogyan szabjunk határt annak, hogy egész nap ezeket használja. A különböző interaktív alkalmazások között is a videojátékok a legvonzóbbak, s egyre több szülő fél attól, hogy gyermeke függővé válhat, vagy esetleg már azzá is vált.

De indokolt-e a félelem? És mitől ennyire vonzóak a videojátékok? Mit tehetünk és mi a felelősségünk felnőttként, szülőként vagy pedagógusként?

Talán nem mindenki számára egyértelmű, hogy a videojáték-gyártás napjaink egyik legdinamikusabban fejlődő iparága, mely pénzügyi szempontból lassan a hollywoodi filmiparral vetekszik. A fejlesztőknek és a kiadóknak elemi (profit-maximalizálási) érdeke az, hogy vonzó – vagy ha tetszik, addiktív – játékokat fejlesszenek, amikkel minél többen játsszanak minél több ideig, s ennek eléréséhez a játékfejlesztők számos pszichológiai trükköt alkalmaznak. Hogy egy párhuzammal éljek: a videojátékok olyanok, mint a mesterséges ízfokozóval készített ételek. Ha hozzájuk szokunk, utána már nem fognak jólesni az egyszerű ételek, amelyeket addig örömmel fogyasztottunk.

A jól megtervezett videojátékok – a mindennapi élettel ellentétben – olyan tökéletes világok, amelyekben minden vágyunk teljesülhet. Mindig pontosan tudjuk, mi a cél, és általában azt is, hogyan érhetjük azt el. A feltételek igazságosak, mindenki egyenlő esélyekkel indul. Személyes képességeink összhangban vannak a kihívások mértékével, mindig pont olyan feladatokat kapunk, amelyekkel még éppen meg tudunk birkózni, de amelyek erőfeszítés nélkül nem mennének – így maximalizálható a sikerélmény. A játékok észrevétlenül vezetnek végig minket egy tanulási folyamaton: ahogy egyre többet játszunk, egyre magabiztosabbak leszünk, egyre sikeresebbek, és egyre nehezebb feladatokat is képesek vagyunk teljesíteni. Általában azonnali visszajelzést kapunk arról, hogy jó-e az, amit éppen csinálunk. A tevékenység és tudatosságunk összeolvad, csak a feladatra összpontosítunk, és teljesen elmerülünk a játékban. A lényegtelen ingerek kitörlődnek a tudatunkból, az aggályok és a problémák átmenetileg elfelejtődnek, az idő csak úgy repül. Teljes kontrollal rendelkezünk a helyzetek felett; megszűnik a kishitűségünk, átlépjük Énünk határait, s a nagyság és a nagyobb egységhez való tartozás érzését éljük meg. Aki még nem tapasztalta, annak szívből ajánlom, hogy próbálja ki. A videojátékok palettája ma már olyan színes, hogy meggyőződésem, mindenki talál olyat, ami teljesen magával ragadja.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2018. 6. számában olvasható