Jelenlegi hely

Függni a függetlenségtől

Most igazából magamhoz vagy máshoz tartozom?

A kapcsolatfüggő mindig szeretni fogja a másikat, bármit is tesz vele – tehát akár negatív élményeit elnyomva is kötődik, a függetlenségfüggő vagy énfüggő azonban egy idő után nem fogja szeretni a másikat, bármit is tesz érte – tehát a pozitív élmények ellenére is megszűnik a kötődése.  

Bár az emberiség fejlődését, a társadalmakat, a családokat, a személyiségeket érvezredeken keresztül a kooperáció érlelte, a modern nyugati társadalmakban egyre gyengülnek a szövetségek, csökken vagy eltűnik az együttműködés, és egyetlen, mindent elsöprő alapvetéssé az egyén boldogulása válik. Gyakran már bármilyen, a másik emberért tett szelíd vagy adakozó gesztust gyengeségnek, függésnek tekintünk, s a kapcsolatfüggőség szinte a legnegatívabb jelentést hordozó kifejezéssé nőtte ki magát. Ebben a gondolati mederben egy kapcsolat automatikusan azonos a függéssel, ezzel szemben bármilyen önmagunkért tett – a másikra tekintet nélkül lévő – lépést az erővel, az önmegvalósítással és a függetlenséggel azonosítunk...

De vajon miért ne lehetne a szabadon, szeretetből, valós életcélból választott kapcsolat voltaképpen a komoly belső függetlenség és erő jele? S nem lehet-e, hogy életcéljaink tisztázatlansága mögött, egónk átmeneti hullámainak kiszolgáltatva nagyon is függők vagyunk – csak épp nem a másiktól, hanem önmagunktól?

Egy biztos, mindannyian boldogságkeresőben vagyunk. A biztonság, a szeretettség és az összetartozás élménye ugyanolyan fontos, mint az önmeghatározás, a kompetencia érzése és a világ felfedezése. A személyiség a függetlenedésnek és a kapcsolataink kibontakoztatásának párhuzamos folyamataiban fejlődik. Ezzel nagyon erős kétirányú nyomás alá kerülünk: a valahová, valakihez tartozás és az önállóság, függetlenség motívumai között. Ezek nem egymást kizáró dimenziók, ám a kulturális diskurzusok szintjén, és egy-egy életszakaszban legtöbbünk számára sajnos választásos jelleget öltenek: most igazából magamhoz vagy máshoz tartozom? Így gyakran egy érzelmileg beszűkült helyzetben döntünk a kapcsolódás és a függetlenedés között...

De miért ne lenne az őszinte, együttműködő kapcsolat a megvalósult autonómia, és miért ne lehetne az ijedt önmagamért rohanás függőség? Miért kéne ebben a hosszú, természetes, mérlegelésekkel teli folyamatban elvesztenünk magunkat vagy a másikat? Miért ne lehetne életünket külön-külön, magunkban, és ezzel párhuzamosan a kapcsolat szintjén is kibontakoztatva, szeretettel, őszintén, integráltan megélni?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 5. számában olvasható

A Mindennapi Pszichológia
2018 június–júliusi számában
ezekről olvashat:

Mindennapi Pszichológia 2018. június–július

  • Ismerj el és szeress, bármi áron!

    Az embereket komolyan foglalkoztatja, mit gondolnak róluk, milyenek mások szemében. Ahogy minket látnak, az befolyásolja azt, ahogy viselkednek velünk. Jó okunk van tehát, hogy nagyon is érdekeljen, mit gondolnak rólunk mások. Az élet két fő területén fontos nekünk, hogy minél pozitívabb kép alakuljon ki rólunk: egyrészt a képességeink, másrészt a kedvelhetőségünk kapcsán.

  • Az elengedés művészete

    A fiatal felnőttkor egyik legnehezebb feladata a szülőktől való optimális távolság kialakítása. Sokszor sem a szülők, sem a fiatalok nem tudják, hogy mit is jelent a leválás és az elengedés. A családok életében két intenzív erő vív egymással: az egyik az egyéni elkülönülésért, az autonómia megéléséért vívott harc, a másik a családi összetartásért folytatott küzdelem. Az egyik kifelé tol a családból, a másik befelé húz.

  • Hallgassunk a szívünkre? – Testi folyamataink észlelése, érzelmeink szabályozása

    Elakad a lélegzetünk, mert valamilyen meglepő, rossz vagy éppen jó hírt kaptunk. Történik valamilyen esemény, amire reagálunk. Tudatosan vagy nem, ez mindenképpen valamiféle igazodást, alkalmazkodást jelent. A pszichológia nyelvén: szabályozzuk az érzelmeinket. Ennek módszerei természetesen nagyon változatosak…

  • Történetmesélő állatok

    Megtudjuk-e valaha, hogy mi jár az állatok fejében? Mit hisznek, mire vágynak, töprengenek-e valamin? Hasonlítanak-e a gondolataik az emberi gondolatokhoz – már ha vannak egyáltalán gondolataik? És mi a helyzet a történetekkel? Értik-e az állatok a történeteket? Vannak-e saját történeteik?

ÉS MÉG: Egy parkoló lelke – A főszerkesztő előszava • A pszichológia világaMiért olyan fontos, hogy szeressenek?Az elutasítástól való félelemKiút a céltalanságbólHogyan győzhető le minden szenvedés? A Buddha filozófiája • Tévhitek a mozaikcsaládokrólRejtélyes reklámhatásSokszínű segítőtársunk: a ló • „Virágba borult csillagok” – Népi motívumkincsünk üzenetének felhasználása a művészetterápiában • “Hinni akarunk a csodákban” – interjú Vavrek Zsolt brókerrel • Ez itt a jótett helyeKérdezni, kérdezni, kérdezni? A kérdezés, mint a dominancia álarca • Kongresszusok, konferenciákA pszichológus válaszol

KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Ez is érdekelhet

A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.

Magyarázkodó, önmagunkat felmentő, passzív mondatok garmadája születik nap mint nap annak igazolására, miért nem mi vagyunk a felelősek saját életünkért, önmagunkért,...

Jólesik, ha megdicsérnek. Kinek nem? Elégedetten nézel végig a jól elvégzett munkán. Büszke vagy az eredményeidre.

Bizonyos tévhitekkel ellentétben egy művészetterápiás folyamatnak nem feltétlenül célja az alkotó tudattalanjába férkőzni...

Az ünnepek alatt biztos lesz egy-két nyugodt napod, amit egy kis önmagadba fordulással tudsz tölteni.

Sokféle elnevezése lehet: a körülmények kedvező alakulása, nem várt pozitív fordulat, csoda, kegyelem, a sors ajándék