Jelenlegi hely

Elégedett és elégedetlen párok

Még mindig a párkapcsolatról
Igazán nem tudjuk, valójában min is múlik, hogy beleszeretünk-e egymásba, vagy sem

Az emberek 90 százaléka élete folyamán valamikor tartós párkapcsolatot létesít, megházasodik, vagy az együttélés valamilyen formáját választja – származási tényezőktől és saját erőforrásaitól függően. 

Azaz, ha a szülők házassága harmonikus, az támogathatja, míg a rossz házasság tapasztalata, válásuk eltántoríthatja a gyermeket a legális együttélési forma választásától. A KSH kimutatásai szerint például az anyagi kapacitások (férfiaknál a stabil munkahely) hiánya kedvezőtlenül hat a házasodásra. Hazánkban éveken át csökkent a házasodási kedv, a mélypontot 2010-ben érte el, azóta folyamatos emelkedés tapasztalható. Ez azért is örvendetes, mert mára egyre több vizsgálat bizonyítja, hogy a házasság egészségvédő faktor, a házasságban élők boldogabbnak érzik magukat, elégedettebbek a párkapcsolatukkal.

„Jóban, rosszban együtt”

De vajon mikor nevezünk „sikeresnek” egy házasságot?  Sikeresnek mondható, amennyiben tartós és stabil, a társadalmi elvárásoknak eleget tesz, a benne élők elégedettek vele, jó minőségűnek ítélik – és egymással szembeni magatartásukban, viszonyukban is ez tükröződik.

Az együttélés is nyílván hasonló sikerességi mutatókkal jellemezhető, de ami alapvetően más a két kapcsolati formában, az a „jóban, rosszban együtt” maradás szándéka, hisz a házassággal erre szerződünk, míg az élettársi kapcsolatban addig maradnak benne a felek, amíg az mindkettejüknek jó.

A pár között létrejövő megállapodás, kapcsolati szerződés alapvetően befolyásolhatja a későbbi együttélést, a kapcsolat fenntartására, működésére fordított munkát, energiát. Ami a kapcsolati együttéléséi formától függetlenül, minden párnál fontos, az a kapcsolattal való elégedettség – bár több vizsgálatban azt találták, hogy kimutatható a különbség a házasságban élők javára.

Az aktuális párkapcsolati elégedettség szubjektív élmény, értékelés a kapcsolat egészéről vagy annak egy részéről, mely rendszerint magába foglalja, hogy az előzetes elvárásokhoz képest mennyire kielégítő a kapcsolat. Az elégedettséget bejósló tényezők általában olyan proszociális megnyilvánulások, amelyek a kapcsolati közelséget, bizalmat és vonzalmat erősítik. Vizsgálati tapasztalatok szerint a leggyakoribb bejósló tényezők – a teljesség igénye nélkül: a nyitottság, a pozitív hozzáállás, a feladatmegosztás, az érzelmi biztonság, az önfeltárás, az észlelt gondoskodás, a jó minőségű kommunikáció, valamint az, hogy a pár a problémákat a kapcsolat velejárójának tekinti és a megoldásra fókuszál. A kutatók magyar mintán is összefüggést találtak a párkapcsolattal való elégedettség szintje és az egyének pszichológiai jólléte, lelki egészsége között.

Min is múlik a párválasztás?

Napjainkban a nyugati társadalmakban a párválasztás az egyén döntése – nem diktál a család, illetve nincsenek szigorú társadalmi előírások.  A párrá válás legtöbbször érzelmi alapon történik, a „beleszeretéssel” kezdődik, amit az elköteleződés, majd a családalapítás követ.

A számos pszichológiai elmélet létezése bizonyítja, hogy igazán nem tudjuk, valójában min is múlik, hogy beleszeretünk-e egymásba, vagy sem. A fizikai vonzerő, nemi vágy, személyiségbeli hasonlóságok vagy különbségek mellett racionálisnak tűnő megfontolások is hatnak – mint például a társadalmi státusz.   Párkapcsolataink létrejötténél a tudatos választásainkat tudatelőttes és tudattalan erők is nagymértékben befolyásolják. . Tudattalan késztetéseink jó része átélt múltunkkal kapcsolatos – azokkal a kisgyermekkori élményekkel, melyek hatással vannak kötődési képességünkre, s ezáltal a felnőtt párkapcsolatainkra is kihatnak. Ha a szüleink nagyon sokat csatároztak, akkor elfordulhat, hogy hitünket vesztjük abban, hogy a kapcsolatok működhetnek, s ez eleve távol tart bennünket az elköteleződéstől. De történhet az ellenkezője is: abban leszünk eltökéltek, hogy „mi majd megmutatjuk, hogy képesek vagyunk a jó kapcsolatra, nem követjük el ugyanazokat a hibákat, amiket ők, nekünk sikerülni fog!”

„Hozott anyagból”

Az egyik legismertebb londoni családsegítő szolgálat igazgatója, Asen szerint akkor is a „hozott anyagból” dolgozunk, mikor pont az ellenkezőjét tesszük annak, amit korábban megtapasztaltunk. Az otthonról hozott minta mindenképpen hat – vagy így, vagy úgy.

Kisgyermekként a családban – amellett, hogy a szülők párkapcsolatának tanúi vagyunk, –megélhetjük azt a szerető gondoskodást, ami jó esetben a biztonságos kötődést kialakítja bennünk, megadva az esélyt, hogy önmagunkat és embertársainkat is szerethetőnek tartsuk, hogy képesek legyünk szeretetet adni és elfogadni. Felnőtt kötődésünk a gyermekkori mintázatra épül, s bár korrekcióra később is van lehetőségünk, sokkal jobbak az esélyeink a harmonikus párkapcsolatra, ha gyermekkori kötődésünk eleve biztonságos. A kutatók párok terápiáját követve szignifikáns kapcsolatot találtak a gyermekkori biztonságos kötődés és a párkapcsolati viselkedés között. A pár tagjai gyermekkori élményeikről meséltek, s minél kevésbé volt koherens az illető gyermekkori élményeiről való beszámolója, azaz minél bizonytalanabb volt a kötődése, annál kevésbé volt nyitott, több negatív érzelmet, több elkerülést, kevesebb tiszteletet és kevesebb hajlandóságot mutatott a párjával való megegyezésre és interakcióra.

„Majd nálunk másképp lesz!”

Amikor két ember szövetségre lép, egy párrá válik, legyen az házasság, vagy együttélés, sokszor romantikus elképzeléseket dédelget a kapcsolatról. Azzal a vággyal és igénnyel indítanak, hogy majd nálunk másképp lesz, a mi szerelmünk örökké tart, s ha valahol mélyen vannak is kétségeik – hisz valljuk be, főként a mesében találkozunk sírig tartó boldogsággal –, nincsenek arra felkészülve, hogy mit kezdjenek, magukkal, egymással, ha nehézségek adódnak, ha esetleg már nem (úgy) perzsel az a mindent elsöprő érzés, a Szerelem.

Sokszor észre sem vesszük, hogy egy kis túlzással minden – főleg érzelmi – szükségletünk kielégítését a párunktól várjuk. Legyen: okos, szép, csinos, szórakoztató, humoros, sportos, megértő, sikeres, figyelmes, kedves, jó nő/férfi, apa/ anya, támaszunk és bátorítónk, támogatónk, megbízható társunk, stb. egyszóval Mindenünk. Amennyiben az elvárásainknak nem tud megfelelni, akkor úgy érezzük, nem jól választottunk, kihunyt a szenvedély, nem kapunk annyit, mint amennyit mi fektetünk a kapcsolatba, már nem az igazi, nem tudunk érzésekről beszélgetni.  Magyarországon a válásoknál a személyes okok között a nők az érzelmi elhidegülést említik első helyen, ezt követi a hűtlenség és a társ új kapcsolata, illetve megjelenik a férj alkoholizálása. A férfiaknál ugyanezek az okok szerepelnek, az alkoholizmus kivételével, helyette bejön a munkával való túlterheltség. Azzal valahogy nem számolunk, hogy a kezdeti mámorban – a „vak szerelemben” – szinte óhatatlanul mi is a szebb, szerethetőbbnek vélt énünket mutattuk, és nem vettük figyelembe a hiányokat, nem vettük észre, bagatellizáltuk azokat a tulajdonságokat, amik választottunkban nem szimpatikusak, bosszantanak, amiket a későbbiekben esetleg nem tudunk szeretni, elfogadni.

Mit tehetünk azért, hogy boldogok, elégedettek lehessünk a párkapcsolatunkkal?

A felnőtt párkapcsolati kötődés kialakulásához 1,5 - 2 év is szükséges. A párrá válás időszaka ez, melyben a pár megteremti azt az érzelmi biztonságot, ami a családdá válás alapját képezi.

Kutatások irányultak annak a megragadására, hogy mit „tudnak” a boldog párok, s miben térnek el tőlük a párkapcsolatukkal elégedetlenek, boldogtalanok. Carr idézi azokat az eredményeket, amelyek feltárják azt a sajátos hiedelemrendszert és azokat az interakciós mintázatokat, amik a házassági elégedettséghez vezetnek.

A jól működő párokról bebizonyosodott,

  • hogy társuk pozitív viselkedését inkább diszpozícióknak, azaz természetes tulajdonságnak, jellemzőnek tartják (Ő egy aranyos, kedves ember!), és nem a helyzetnek, körülményeknek tulajdonítják.
  • A partnerek közötti interakciókban a pozitív/negatív megnyilvánulások aránya a boldog pároknál 5:1, azaz minden öt jó, pozitív megnyilvánulásra jut egy rossz.
  • Természetesen ők sem értenek egyet mindenben, de ilyenkor az adott problémára fókuszálnak, és nem globálisan kritizálják, szidják a partnert, s ez az attitűd egy általános tiszteletet tükröz a másik iránt.
  • A kapcsolati sebeket gyorsan begyógyítják, nem engednek meg hosszan tartó „nem kommunikálunk, duzzogunk, húzzuk az időt” játszmákat.
  • Néha úgy oldják meg a konfliktusokat, hogy abban állapodnak meg:  a vitás kérdésben nem értenek egyet, különböznek. Hogy ez mégis működhet, annak a záloga magának a különbözőségről szóló megállapodásnak a létrejötte, ami egy általános elfogadó attitűdöt tükröz.
  • Egymás egyéni intimitás- és erő-szükségleteit adekvát módon képesek kielégíteni, és nyitottak az egyezkedésre, amennyiben úgy érzik, hogy alakítani kell a kapcsolaton, nem engedik, hogy a szükségleteik „megüljék”.

A nem, vagy nem jól működő pároknál a fentiek jó része nem működik,

  • egymás hibáztatása, a negatív interakciók túlsúlya, a játszmák, megegyezési képtelenség jellemző.
  • Az egyet nem értés az intimitás és erő/ autonómia szükségleteik kommunikációjában is megnyilvánul.
  • Általában a férfiak nagyobb lelki távolságot, több fizikai intimitást, a nők több lelki közelséget szeretnének. Erő vonatkozásában a férfiak a tradicionális szerepek előnyeit akarják megtartani, a nők egyenlőséget követelnek a kapcsolatban.

Optimális az lenne,

  • ha megengednénk magunknak, hogy tudatosítsuk azt, ami van és azt is, ami nincs, hiszen ily módon csökkenne a csalódás, a kiábrándulás esélye. A kapcsolat folyamatosan alakítható, fejlődik, ahogy az abban résztvevők is. Érzékeny képződmény, sok időt, energiát, érzelmi ráfordítást igényel – és egy belső önismereti munka is egyben.
  • Jó, ha időről időre, ismételten tisztázzuk magunkban, hogy milyen örökséget hoztunk, az mire hajlamosít, „mit ír elő” nemcsak önmagunkra, hanem a kapcsolatunkra nézve is.
  • Jó, ha megpróbáljuk megválaszolni, tudatosítani, hogy mit várunk a párunktól, ki ő a számunkra, mit jelent, milyen szerepet tölt be az életünkben? (Ha úgy érezzük, hogy nem boldogulunk magunkban, mindig ugyanazokat a köröket futjuk, akkor érdemes a párunkkal együtt szakemberhez fordulni, egyéni, pár, vagy családterápiát igénybe venni.)

A tudatosítás egy komoly lépés ahhoz, hogy felelősséggel hozzunk meg a kapcsolatunkat érintő tudatos döntéseket, önkéntesen vállalva, erősítve a személyes elköteleződést. Ha sikerül, akkor a kapcsolat terhelhető, túléli a kríziseket, hisz mindkét fél tudja: a társamra mindig számíthatok, én is akarom, határozott vagyok, kölcsönös az odafigyelés és erre építhető a fejlődés.  A szerelemből egy valódi összetartozás munkálható ki, ami mindkét felet gazdagítja, elindítva az önmegvalósítás útján, hiszen felnőtt önazonosságunk alapvető feltétele, hogy képesek legyünk kölcsönös bizalmon alapuló egyenrangú kapcsolatra.

Hadházi Éva PhD – pszichológus, egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézet Fejlődéslélektani Tanszék

Klein Mercédesz – pszichológushallgató, MA, Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézet

Ez is érdekelhet

Miért kell újra és újra megrágni valamit, miért tépelődünk, miért rugózunk elmúlt dolgokon?

Lehetséges, hogy az elégedett kolbásztöltő boldogabb, mint az állandóan nyughatatlan önmegvalósító-alkotó ember?

Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...

A kisgyermekek legfontosabb motivációja nem belülről jön, hanem kívülről: ők elsősorban nem maguknak, hanem a szüleiknek akarnak megfelelni.

Nem idegen tőlünk, hogy elhiggyünk megmagyarázhatatlan – sokszor képtelennek tűnő – dolgokat, és az, hogy ezt a világ tiszteletre méltó hagyománynak vagy sületlenségnek...

Talán vannak, akik számára úgy tűnik, hogy a futás sokkal egyszerűbb dolog, mint egy művészeti alkotást létrehozni,