A gyerekek tévézésével kapcsolatosan állandó dilemma, vajon mennyiben jár káros következményekkel a gyerekek viselkedésére, lelki egészségére az erőszakos, félelemkeltő tartalmak ábrázolása? Mindenáron meg kell-e óvnunk ettől a gyereket – vagy ha ez elkerülhetetlen, hogyan előzhetjük meg, hogyan tompíthatjuk a negatív hatásokat?

Azt már elöljáróban el kell ismernünk, hogy sokszor kettős mércével közelítünk a téma felé: gyerekeink számára legszívesebben megtiltanánk az effajta filmeket, miközben alkalomadtán mi magunk szívesen megnézünk egy thrillert vagy horrort. A társadalomtudósok „Third-person-effekt” néven említik ezt a jelenséget: szinte mindannyian úgy gondoljuk, hogy a médiaerőszak látványa általában véve káros hatással van az emberekre – ugyanakkor meg vagyunk győződve arról, hogy ez kizárólag másokat érint – mi magunk nem vagyunk kitéve semmiféle veszélynek.

Persze az is a probléma egyoldalú megközelítése lenne, ha kizárólag a negatív hatásokra összpontosítanánk, s az agresszió megjelenítésének teljes tiltása mellett foglalnánk állást. A gyerekek és fiatalkorúak számára ugyanis a határok megismerése és próbálgatása fontos tanulási és fejlődési lehetőséget is jelenthet. Ám – ahogy Lothar Mikos médiakutató megjegyzi – már az erőszak fogalmának meghatározásánál is problémába ütközünk, hiszen nem függetleníthetjük az adott társadalom morális ítéleteitől, a kulturális kontextustól vagy akár a történelmi sajátosságoktól. A médiaerőszak népszerűsége a feszültségkeltés és félelem „élvezeti értékének” is köszönhető, hogy a gyerekek és a fiatalok azt próbálgatják, mennyit tudnak elviselni és hogyan képesek kezelni ezeket az érzelmi „megpróbáltatásokat”. S jóllehet a félelmet a médiakutatásokban általában „negatív érzelemként” tartják számon, ne feledjük, hogy ez ősi érzelmeink egyike, és evolúciós szempontból fontos túlélési mechanizmust képvisel. Az evolúció során ugyanis fontos volt, hogy megtanuljunk félni, mivel ezzel elkerülhetjük a nagyobb bajt...

Azt gondolnánk, hogy a félénk gyerekek kerülik a félelemkeltő filmeket – Peter Vitouch osztrák médiakutató azonban rácáfol erre. Olyan gyerekek médiafogyasztási szokásait vizsgálta, akiknek valamilyen – félelemmel összefüggő – pszichés problémájuk volt. Az egyik csoport szorongásos problémákkal küzdött, de tagadták, hogy félelmeik lennének, a másik csoportba olyanok kerültek, akiknek a családjában haláleset történt, s szemmel láthatóan nehezen birkóztak meg ennek feldolgozásával. Utóbbiak esetében egyértelmű volt, hogy a kialakult pszichés problémákért nem a médiatartalmak hibáztathatók. Vitouch megállapította, hogy az átlaghoz képest mindkét csoport tagjai jelentősen több félelemkeltő műsort néznek, sőt, kifejezetten vonzzák őket ezek a tartalmak – éppen a félelemmel való megbirkózás terén jelentkező nehézségeik miatt válnak fontossá számukra. Sok esetben újra és újra szeretnék látni vagy hallani a borzongató történetet. Ennek egyik oka a kutató szerint az lehet, hogy a gyerekek a bejósolhatóság révén úgy érzik,  kontrollt gyakorolhatnak az események felett – másrészt bármikor ki lehet kapcsolni a filmet, elmenekülni, becsukni a szemünket vagy egyéb gondolkodási stratégiákat kialakítani, s a látottakat elvonatkoztatni valóságtól („Hiszen ez csupán egy film!”).

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 2. számában olvasható.