Jelenlegi hely

Vallás és pszichoanalízis közössége: a tudattalan összekötő ereje

a belső világ kivetítése rendkívül gyakori a vallási rendszerekben

A tekintélyelvű vallásokat – amelyek elsősorban a nyugati világban elterjedtek – Fromm úgy határozza meg, mint valamely magasabb hatalmak uralma alatt állás, amely hatalmakat engedelmesség, hódolat, imádat illet csupán felsőbbrendűségük ténye miatt.  A humanisztikus vallás ezzel szemben gyakran istenség nélküli, az ember erejére, képességeire koncentrál, amely elegendő ahhoz, hogy megértsük helyünket a világban. A humanisztikus vallásokban a pozitív érzelmek dominálnak a bűnbánattal szemben, olyan érzelmek, mint az öröm és a szeretet, melyeket ki kell teljesíteni. A tudattalan szerepe is más a két irányzatban, vegyük példának a kereszténységet és a zen-buddhizmust. A kereszténységben a tudattalant kivetítjük embertársainkra (ezért kell szeretnünk és megértenünk őket kompromisszum nélkül, hiszen ezáltal közelebb kerülünk magunkhoz is) és Istenre is. Isten birtokol mindent, amely az emberi lényeghez  tartozik, hiszen neki ajánlottunk feltétel nélküli odaadást, az ő világának szépségéért dolgozunk, ő dolgozik lelkiismeretünkben, és a másokkal való viszonyainkban. Ily módon az ember elidegenedik magától,  és csak Istenen keresztül tud kapcsolatot tartani legmélyebb tartalmaival – Ő válaszol kérdéseire és határozza meg sorsát. A humanisztikus vallásokban – vegyük csak a zen-buddhizmust – ezzel szemben a tudattalant  mint a lehetőségek tárházát fogják fel, ezért kell közelebb kerülni hozzá. Ebből táplálkozva kiteljesíthetjük a bennünk lakozó kreativitást, ami közelebb visz az élet egészének megértéséhez. Ugyanez a szerepe Buddhának is. Segít megtalálni az utat a lehetőségek kifejeződéséhez.

 

Szerző: 

A tudattalan legegyszerűbb, freudi meghatározása szerint olyan lelki tartalmakat jelöl, amelyhez nincs hozzáférése a tudatnak. Ennek a szférának a létezése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget – foglalkozik vele filozófia, pszichológia és implicitebb módon a vallás is. S noha régóta feszegetjük a kérdést, miszerint meddig is terjed a fejünkben lévő dolgok határa, a fentebbi meghatározás születésekor rendkívül széles körű döbbenetet váltott ki. Sigmund Freud volt az, aki a századfordulón a pszichoanalízis kidolgozásával áthatotta a kor társadalmát, és evvel megvitatás tárgyává tette a tudattalan kérdéskörét. Ma már többszörösen bizonyított a tudattalan létjogosultsága, azonban a szélesebb rétegekben sokan még most is sokan ódzkodnak magukévá tenni ezt a misztikusnak tűnő eszmerendszert. Pedig kultúránkban is mélyen gyökeredzik a tudattalan, hiszen rendkívül sok vallásban nagy szerepet játszik tartalmainak feldolgozása.

Az, hogy pontosan mi az, amit vallásnak tekintünk, igencsak eltérhet a különböző szerzőknél. A legmegengedőbben Erich Fromm fogalmaz: ezek szerint vallásnak tekinthető bármely közösség által elismert eszme- és cselekvési rendszer, amely az individuum számára tájékozódási keretet, valamint odaadásának  tárgyat biztosít. Jelen cikkben ebből a meghatározásból indulok ki, hiszen a tudattalan dinamikája szerint bármely erősen befolyásoló, igaznak gondolt eszme annak tárgyává válhat. Ezen gondolatmenet alapján megvizsgáljuk majd a katolicizmust, a zen-budhhizmust, a sámánizmust, a többistenhiteket, és végül korunk pótvallásait is.

Szintén Fromm különböztet meg alapvetően tekintélyelvűségen alapuló, valamint humanisztikus vallási rendszereket, melyek erősen kapcsolódnak a Kelet-Nyugat dimenziókhoz. A tekintélyelvű vallásokat – amelyek elsősorban a nyugati világban elterjedtek – úgy határozza meg, mint valamely magasabb hatalmak uralma alatt állás, amely hatalmakat engedelmesség, hódolat, imádat illet csupán felsőbbrendűségük ténye miatt.  A humanisztikus vallás ezzel szemben gyakran istenség nélküli, az ember erejére, képességeire koncentrál, amely elegendő ahhoz, hogy megértsük helyünket a világban. A humanisztikus vallásokban a pozitív érzelmek dominálnak a bűnbánattal szemben, olyan érzelmek, mint az öröm és a szeretet, melyeket ki kell teljesíteni. A tudattalan szerepe is más a két irányzatban, vegyük példának a kereszténységet és a zen-buddhizmust. A kereszténységben a tudattalant kivetítjük embertársainkra (ezért kell szeretnünk és megértenünk őket kompromisszum nélkül, hiszen ezáltal közelebb kerülünk magunkhoz is) és Istenre is. Isten birtokol mindent, amely az emberi lényeghez  tartozik, hiszen neki ajánlottunk feltétel nélküli odaadást, az ő világának szépségéért dolgozunk, ő dolgozik lelkiismeretünkben, és a másokkal való viszonyainkban. Ily módon az ember elidegenedik magától,  és csak Istenen keresztül tud kapcsolatot tartani legmélyebb tartalmaival – Ő válaszol kérdéseire és határozza meg sorsát. A humanisztikus vallásokban – vegyük csak a zen-buddhizmust – ezzel szemben a tudattalant  mint a lehetőségek tárházát fogják fel, ezért kell közelebb kerülni hozzá. Ebből táplálkozva kiteljesíthetjük a bennünk lakozó kreativitást, ami közelebb visz az élet egészének megértéséhez. Ugyanez a szerepe Buddhának is. Segít megtalálni az utat a lehetőségek kifejeződéséhez.

 

A vallásban kifejeződő tudattalan természete

Ahány gondolkodó, annyiféleképpen osztja föl a tudattalan rétegeit, és azoknak megnyilvánulását a vallásban. Jung megkülönböztet személyes és kollektív tudattalant, és szerinte a vallásos rendszerekben a mindenkiben születésétől benne lakozó, az emberiség múltja alatt felhalmozódó kollektív tudattalan jelenik meg. Eszerint vannak olyan ősképek, archetípusok, amelyek a vallási élményekben kifejeződnek.  Ezzel szemben egy nemrég élt bécsi pszichológus, Frankl a vallást mint a legszemélyesebb döntéseink egyikét határozza meg (intim jellegét gyakori álombeli kifejeződése is bizonyítja), amelyet a gyermekkor élményei alakítanak ki, és a vallásgyakorlat során ezek az elfojtott, elfeledett élménydarabok kerülnek felszínre a tudattalanból. Természetesen nem tagadja, hogy vannak sémák, amelyek legtöbbünknél megjelennek, de szerinte ezek nem velünkszületettek (hiszen semmi közük biológiai voltunkhoz), hanem a kultúra ülteti belénk őket életünk során. Freud is inkább a személyes tudattalant nevezi meg, mint a vallásos élmény alapját, és nála is jelen vannak a gyermekkor élmények, mint fontos alakító tényezők: szerinte a felsőbb erők feltételezése a gyermek apa iránti feltétlen tiszteletéből és bizalmából indul ki. Szondi Lipót megkülönböztet szabad választáson alapuló (az énből induló), és kényszeren alapuló vallást, amely a családi tudattalanból táplálkozik.

Jung ösztönénszerűen írja le a vallást befolyásoló kollektív tudattalant. Bänziger még ennél is tovább megy: a vallásos ösztönt a nemi vagy az agresszív ösztönhöz hasonlítja. A kép nem egységes a tekintetben sem, hogy a tudattalan determinálja-e a személyt, vagy éppen fordítva. A pszichológia ősatyjaiként emlegetett Jung és Freud szerint az első megoldás lehetséges csak, míg Frankl úgy gondolja, hogy alapvetően a személy által meghatározott a tudattalan, amely istenkapcsolatot tartalmaz, ezért nem lehet ösztönénszerű. Alapvetően megkülönböztet szellemi tudattalant és ösztöntartalmakat, melyek közül a szellemi tudattalan befolyásolja a hitet. Ennek isteni tartalma egyszerűen abból fakad, hogy azok a motívumok, amelyek cselekvésre késztetnek bennünket – ilyen például a  lelkiismeret, ami szerinte a transzcendencia hangja – nem lehetnének eléggé hatékonyak, ha csak belőlünk erednének.

Ebben a szemléleti keretben az összes emberi kultúrában egymástól függetlenül megjelenő vallásnak egyszerűen a tudattalan tartalmakat kordában tartó funkciói vannak. Ha a felettes én egyik eszköze a vallás az ösztönök megzabolázására (ahogy Freud állítja), úgy a vallás segít a belső erőket kordában tartani, és ellentétek dinamikájáról van szó. Ha azonban a vallás segítsével pont az ösztönök szivárognak, kerülnek kifejeződésre, akkor vágyteljesítő lehet a vallási élmény természete. Jung áldozásról való gondolatmenete ezt az elképzelést támasztja alá. A mise rendjében Krisztus testét és vérét áldozzuk Istennek, és ennek a folyamatnak a segítségével tudatosulhat bennünk Jézus jelenléte. Jung szerint a tudattalan tudatba való integrálására azért van szükség, mert enélkül a hívők nem érthetik a végső dolgokra vonatkozó tudást, és a hit görcsössé válhat. Jellemzése szerint a katolikusoknál emiatt gyakori az ateizmusba való átcsúszás: a vallásgyakorlás során megérintik ugyan a tudattalant, azonban nem hozzák azt a felszínre, mert a képzetvilág, a rítusok átéreztetik a lényeget, azonban a tudatos megértést nélkülözik. A protestánsok elméletibb beállítottsága ezt kerüli el.  Jung a tudattalannal való kapcsolatteremtésen természetesen mindig a kollektív réteget érti, azonban megjegyzi, hogy az erre irányuló technikák első eredményeképp (legyen ez meditáció, ima vagy gyónás)  a vallásgyakorló a személyes tudattalanba kerül, és ez bizony gyakorta kellemetlen élmény, amely a feladásra késztet – ezért is nehéz a tudattalanon keresztül eljutni a végső igazsághoz. Ez a fajta nehéz találkozás, amely azonban elengedhetetlen az élet értelmességéhez, más gondolkodóknál is dominálja a vallásos élményről való elképzelést.

A tudattalannal való kapcsolatteremtés célja másként is meghatározható. Fromm (1995) szerint a bennünk lakozó lehetőségek felszínre hozásának módja ez, valamint így elkülöníthetjük az egyén eszmerendszerének valódi tartalmait és azokat, amelyeket csak a racionalizáció, a „nyáj felé húzás“ miatt tart fenn. Mindezek hatására jöhet létre az egyediség mindenséggel való összeolvadásának vallásos élménye. Ez a zen-buddhizmus alapvető célja is tudat és tudattalan összekapcsolásával,  mely utóbbit azonosítani lehet a Tao fogalmával. A végső cél ott – átfordítva a nyugati kultúra nyelvére – a csakis a tudattalan impulzusok által való irányítottság elérése, a tudat korlátozásától való megszabadulás, és ily módon a szabad élet megvalósítása.

 

Kelet és Nyugat – két ellenpólus

A pszichológiában gyakran emlegetett, kultúrák felosztására alkalmas kelet-nyugat dimenzió a tudattalant is máshogy építette be vallási rendszereibe.

A tudatot a katolikus vallás és az ahhoz hasonló eszmerendszerek védőgátnak tekintik, amely szükségszerű, és az én működésének határait jelöli ki. A zen-buddhizmusban a tudat mint korlát jelenik meg, amelyet le kell győzni, mert az élet egészlegességének élményétől fosztja meg az embert.

A tudattalanról való elgondolások is igencsak ellentétesek: a buddhizmus eszméi szerint a tudattalan hordozza a lényeget, annak irányítása szerint kell élni, a tudattalan mindig tiszta, el nem homályosítható. Suzuki a tudattalan megérzéséhez egyfajta biztonságérzet megjelenését köti, amelynek kapcsán az egyén képes lesz a tiszta egészlegesség átélésére. A nyugati terminológia szerint a tudattalan inkább az a hatalom, amely féktelen, kiismerhetetlen, pusztító, és amelyet a legtöbb esetben el kell fojtani, korlátozni kell. A tudattalan kialakulását, gyermekkori tartalmait is eltérő nézőpontból szemléli a két eszmerendszer. A nyugati szemléletmód szerint a tudattalan tartalmai főként a gyermekkorban alakulnak ki, ezek lesznek azok az élmények, amelyek tudattalanul is irányítanak minket felnőttként. A buddhizmus arra törekszik, hogy ezt a gyermekkori ártatlanságot állítsa vissza felnőttkorban. Suzuki az önös érdek ráépülését a tudattalanra az ártatlanság elvesztésének nevezi, és arra törekszik, hogy ezt megakadályozza.  

A végső cél a buddhizmusban az, hogy én nélküli életet éljünk, csupán a létezés tényét átélve. A nyugati kultúrában az én rendkívül fontos, már csak az individuum állandó hangsúlyozásából is ez tűnik ki. Az én hatalmát, erejét bővíteni kell, és a tudatos, én által vezetett szféra határait kell növelni az esetleges tudattalan tartalmak felszínre hozásával.

A tudattalannal való kapcsolatteremtés technikái is mások, más logika szerint építkeznek. A katolikus vallásgyakorlatban erre szolgál az ima (ahol a projektált belső tartalmakat próbáljuk visszaszerezni), a gyónás (ahol mások kezébe helyezzük az ítélkezést). A keleti kultúrákban inkább befelé fordulás jellemző: a mandalát, mint a tudattalan egységbe rendezésére és koncentrációra alkalmas jelképet emlegeti Jung, és a meditáció külső tárgyra fókuszálása is azt a végső célt szolgálja, hogy zavaró gondolatok hiányában megértsem saját lényegemet, helyemet a világegyetemben. A katolikus gyakorlatban megértést, megbocsátást várok (Istentől), a buddhistában megérteni akarok. Az elvárás mások nyitottsága felém, vagy az enyém a mindenség felé. Azonban a régebbi nyugati vallásrendszerekben nem mindig ez a gyakorlat volt érvényben. Az aktív imaginációra jellemző koncenrációt használta fel Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai során, és az alkimista bölcselet meditációi is valamely erős koncentrációt igénylő, tudattalant előhozó folyamatot mintáztak.

 

A nem hagyományos értelemben vett vallások

A sámánizmusban sokkal explicitebb módon fejeződik ki a tudattalan befolyása a rituálékra, hitvilágra. A sámán gyakori eszköze a módosult tudatállapot előidézése önmagánál vagy a törzs tagjainál. Ebben az állapotban olyan tudásra tesz szert a közösség, amely a mindennapi állapotokban elérhetetlen. A transzban a sámán a tudattalannal kommunikál, a tudattartalmak áramlása az, amelyre épül a rítus. A sámánok látogatásokat tesznek az alsó világba (ösztönerőért, segítő állatokért), a felső világba (ahol tanácsadó szellemekkel találkoznak) és a középső világba is (itt felviláglanak a mindennapi problémák megoldásai). Mindezekhez az utazásokhoz olyan eszközök segítségével jutnak el, mint a dob – amely hasonló az anyai szívhanghoz, így eleve egy félig tudattalan állapotot idéz – és a csörgő, amely segít a koncentrációban.

A többistenhívő népek mítoszai, vagy a hétköznapi mesék is erős kapcsolatban vannak a kollektív tudattalannal, hisz annak kivetüléseiként is felfoghatók. Gyakoriak bennük az archetipikus tartalmak, hőseik harcai megfeleltethetők az ego harcainak a személyiség többi rétegével.

Összességében elmondható, hogy a belső világ kivetítése rendkívül gyakori a vallási rendszerekben. A tudomány fejlődésével az emberek lassanként rájöttek erre az összefüggésre, és a legtöbb helyen elkönyvelték, hogy a kivetített jelenségek nem valódiak, azonban azt figyelmen kívül hagyták, hogy ettől még léteznek. Evvel a lépéssel megszüntették a tudattalan egyik jelentős felszínre törési lehetőségét.

Ennek az útnak az elzárása „pótvallások“ létrejövetelét indukálta. Ilyen lehet például egy társadalom politikai rendszer iránti szélsőséges hűsége, de egy ember neurózisa is nevezhető vallásnak, amennyiben az valamely hittételhez való ragaszkodásban nyilvánul meg. Az ilyen neurózis valójában valamely primitív vallási formához való visszatérésként is felfogható, amely csak azért nem teljes értékű, mert a társadalom nem fogadja el azt. Kicsit hasonlít a mai vallási rendszerekre nem jellemző bálványimádathoz is, amennyiben egy résztendenciát követ az én egészlegessége helyett – ez a mai rendszerekben tévútnak számít.

Azonban ezek a megoldások nem pótolják valójában és széleskörűen a vallás tudattalan-kezelő erejét. A mai társadalomban mítoszvesztés van jelen, melynek hatására primitívebb erők aktiválódnak és tömeges mítoszkeresés indul (ez is egy magyarázat lehet a tévéműsorokban széles körben keresett agresszív és szexuális tartalmakra). Freud már magát a vallást is kollektív neurózisnak nevezi, mivel szerinte illúzión alapul és leépíti a kritikai gondolkodást. Sejthetjük, mennyi veszély van ebben a primitív mítoszkeresésben. Frankl azt írja, hogy az elfojtott hit babonába torkollik, és mai társadalmunk rációt és hatalmat előnyben részesítő szerkezete hajlamos a hit elfojtására. Ezen elfojtás a mai emberen pszichoszomatikus betegségek formájában jön ki. A betegség és a bűn kultikus összefonódását a természettudományos gondolkodás háttérbe szorította, azonban ha ezt a logikát követjük, természetesnek tűnik, hogy az én túlszabályozása visszahat arra, hogy az milyen mértékben tudja sikeresen kezelni az ösztönimpulzusokat. A mai ember nem akarja kivárni a felkészülés időszakát a világ dolgaival való szembenézésre, mindig mindent siettet, mindent azonnal meg akar tapasztalni. Fromm korunk számos jelenségét a régi vallási rendszereinkből eredezteti: a hatalom, siker és dominancia hajhászását a bálványimádáshoz hasonlítja, a pártrendszerek imádatát a totemizmushoz, a tisztaságimádatot a tisztító rítusokhoz.

Mindent egybevetve tehát a vallásokban mélyen gyökerezik a tudattalan jelenléte, és a rá való reflektálás. Ezen kapcsolatoknak a kifejeződése azonban függ a vallás hagyományaitól, kutúrkörnyezetétől, valamint mindezek különböző pszichoanalitikus szerzők által történő interpretációitól.

 

 

A pályamunka szerzője az ELTE PPK pszichológia szakának 3. évfolyamos hallgatója

 

Ez is érdekelhet

Életünk során rengeteg szócsatát vívunk - s a vita igenis produktív tud lenni, nemcsak a feszültség levezetése céljából. 

Akár tudatos, akár spontán a szocializáció folyamata, mindig a munkahelyi beilleszkedést szolgálja

Egy férfitól – mióta világ a világ – azt várjuk el, hogy legyen olyan, akire támaszkodni lehet, aki szeretni tud, aki bátor és határozott.

A későbbi karrierre és az érzelmi életre egyaránt kihatással van – figyelmeztetett Dr. Pulay Attila.

Akkoriban a dolgoknak még magától értetődő módon volt tétje, súlya, jelentése.

A mozgáskorlátozottak életét megnehezítő akadályoknak csak egy része fizikai jellegű, nagyon sokszor a többi ember hozzáállása jelenti az igazán súlyos problémát.