Vallás és pszichoanalízis közössége: a tudattalan összekötő ereje
A tudattalan legegyszerűbb, freudi meghatározása szerint olyan lelki tartalmakat jelöl, amelyhez nincs hozzáférése a tudatnak. Ennek a szférának a létezése évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget – foglalkozik vele filozófia, pszichológia és implicitebb módon a vallás is. S noha régóta feszegetjük a kérdést, miszerint meddig is terjed a fejünkben lévő dolgok határa, a fentebbi meghatározás születésekor rendkívül széles körű döbbenetet váltott ki. Sigmund Freud volt az, aki a századfordulón a pszichoanalízis kidolgozásával áthatotta a kor társadalmát, és evvel megvitatás tárgyává tette a tudattalan kérdéskörét. Ma már többszörösen bizonyított a tudattalan létjogosultsága, azonban a szélesebb rétegekben sokan még most is sokan ódzkodnak magukévá tenni ezt a misztikusnak tűnő eszmerendszert. Pedig kultúránkban is mélyen gyökeredzik a tudattalan, hiszen rendkívül sok vallásban nagy szerepet játszik tartalmainak feldolgozása.
Az, hogy pontosan mi az, amit vallásnak tekintünk, igencsak eltérhet a különböző szerzőknél. A legmegengedőbben Erich Fromm fogalmaz: ezek szerint vallásnak tekinthető bármely közösség által elismert eszme- és cselekvési rendszer, amely az individuum számára tájékozódási keretet, valamint odaadásának tárgyat biztosít. Jelen cikkben ebből a meghatározásból indulok ki, hiszen a tudattalan dinamikája szerint bármely erősen befolyásoló, igaznak gondolt eszme annak tárgyává válhat. Ezen gondolatmenet alapján megvizsgáljuk majd a katolicizmust, a zen-budhhizmust, a sámánizmust, a többistenhiteket, és végül korunk pótvallásait is.
Szintén Fromm különböztet meg alapvetően tekintélyelvűségen alapuló, valamint humanisztikus vallási rendszereket, melyek erősen kapcsolódnak a Kelet-Nyugat dimenziókhoz. A tekintélyelvű vallásokat – amelyek elsősorban a nyugati világban elterjedtek – úgy határozza meg, mint valamely magasabb hatalmak uralma alatt állás, amely hatalmakat engedelmesség, hódolat, imádat illet csupán felsőbbrendűségük ténye miatt. A humanisztikus vallás ezzel szemben gyakran istenség nélküli, az ember erejére, képességeire koncentrál, amely elegendő ahhoz, hogy megértsük helyünket a világban. A humanisztikus vallásokban a pozitív érzelmek dominálnak a bűnbánattal szemben, olyan érzelmek, mint az öröm és a szeretet, melyeket ki kell teljesíteni. A tudattalan szerepe is más a két irányzatban, vegyük példának a kereszténységet és a zen-buddhizmust. A kereszténységben a tudattalant kivetítjük embertársainkra (ezért kell szeretnünk és megértenünk őket kompromisszum nélkül, hiszen ezáltal közelebb kerülünk magunkhoz is) és Istenre is. Isten birtokol mindent, amely az emberi lényeghez tartozik, hiszen neki ajánlottunk feltétel nélküli odaadást, az ő világának szépségéért dolgozunk, ő dolgozik lelkiismeretünkben, és a másokkal való viszonyainkban. Ily módon az ember elidegenedik magától, és csak Istenen keresztül tud kapcsolatot tartani legmélyebb tartalmaival – Ő válaszol kérdéseire és határozza meg sorsát. A humanisztikus vallásokban – vegyük csak a zen-buddhizmust – ezzel szemben a tudattalant mint a lehetőségek tárházát fogják fel, ezért kell közelebb kerülni hozzá. Ebből táplálkozva kiteljesíthetjük a bennünk lakozó kreativitást, ami közelebb visz az élet egészének megértéséhez. Ugyanez a szerepe Buddhának is. Segít megtalálni az utat a lehetőségek kifejeződéséhez.