A „szent beteg”
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz és a világirodalom egyik legjelentősebb alkotója. Csodálatosan misztikus, filozofikus és lélektani ihletettségű művei a mai olvasó számára éppúgy aktuális mondanivalót kínálnak, mint bármilyen kortárs szépirodalmi alkotás. Dosztojevszkijt nevezik a lélektani regény nagymesterének. Mégis milyen élményekből, hangulatokból és tapasztalatokból építette fel hőseit? Választ kaphatunk erre, ha megpróbálunk utazást tenni a nagy író lelkivilágába és személyiségébe.
Az orosz írón kívül nem sok olyan szerzőt nevezhetnénk meg, akinél ennyire szorosan összefonódik saját élete és az alkotás világa. Szinte minden regényében és novellájában felfedezhetünk önéletrajzi ihletettségű motívumokat, de természetesen nem ugyanolyan arányban. A következőkben Dosztojevszkij személyiségrajzát vázoljuk fel, s ezen a szűrőn keresztül keressük meg az adott életeseményekhez kapcsolódó, műveiben felbukkanó motívumokat.
Nemesi családból származott, felmenői között híres írót nem, viszont több tolvajt, gyilkost, szerzetest, és látnokot is találhatunk. Szondi Lipót, a neves magyar pszichoanalitikus, az ösztöndiagnosztika és a sorselemzés megalkotója a Dosztojevszkij család történetét elemezve arra következtetett, hogy ősei cselekedeteit művei előképének tekinthetjük. Szondi szerint ugyanis az elődök sorsa és élete determinálja a leszármazottak tetteit és életét. Úgy vélte, hogy Dosztojevszkij azért tudta rendkívüli precizitással megrajzolni műveiben a gyilkos karaktereket, mert a gyilkost önmagában, családja hagyományaiban hordozta. Ezt a látens gyilkossági hajlamot vetítette ki hősei lelkébe.
Apja, Mihail Andrejevics szigorú, keserű és zsarnok katonaorvos, alakja meghatározóvá válik majd az író egész életében. Kiskorában édesanyja jelenti számára az egyetlen vigaszt. A felhőtlen, boldog gyermekkor helyett korai éveit egyfajta burokban tölti, a külvilágtól, barátoktól, tapasztalatoktól elzártan. Apja kórházi betegei jelentik a külvilággal fenntartott egyetlen kapcsolatát. Többször kiszökik hozzájuk, beszélget velük. Már kisfiúként is vonzódik a mássághoz, a bizarrhoz, a nem konvencionálishoz. Édesapjához fűződő viszonyát mélyen meghatározza a megvetés és a félelem. Azonban, mint később látni fogjuk, ez nála ambivalens érzelmek formájában jelenik meg, hiszen egyúttal szégyelli is azt, hogy annyira eltávolodott tőle.
Már tízéves, mikor Darovojeba költöznek. Ebben a kedves vidéki faluban kezd kinyílni számára a világ: sokat játszik a szabadban imádott testvérével, Mihaillal, barátkozik apja jobbágyaival, sőt nemesi származása ellenére teljes közösséget érez velük. Már ekkor úgy gondolja, hogy ő is a nép fia, és szervesen az orosz nemzethez tartozik.
Tanulmányait először otthon, házitanító felügyelete mellett kezdi, majd egy intézetben tanul bátyjával. Az első nagy törést az jelenti számára, amikor elszakítják Mihailtól és a szentpétervári mérnökiskolába kerül. Ez az a hely, ami egyáltalán nem neki való. A mérnöki- és haditudományok ridegségét és az intézmény személytelenségét soha nem tudja megszokni. Nagyon szeretne barátkozni társaival, de félénk viselkedése, gyanakvó természete és öntudatossága távol tartja tőle a többi fiút.