Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz és a világirodalom egyik legjelentősebb alkotója. Csodálatosan misztikus, filozofikus és lélektani ihletettségű művei a mai olvasó számára éppúgy aktuális mondanivalót kínálnak, mint bármilyen kortárs szépirodalmi alkotás. Dosztojevszkijt nevezik a lélektani regény nagymesterének. Mégis milyen élményekből, hangulatokból és tapasztalatokból építette fel hőseit? Választ kaphatunk erre, ha megpróbálunk utazást tenni a nagy író lelkivilágába és személyiségébe.

Az orosz írón kívül nem sok olyan szerzőt nevezhetnénk meg, akinél ennyire szorosan összefonódik saját élete és az alkotás világa. Szinte minden regényében és novellájában felfedezhetünk önéletrajzi ihletettségű motívumokat, de természetesen nem ugyanolyan arányban. A következőkben Dosztojevszkij személyiségrajzát vázoljuk fel, s ezen a szűrőn keresztül keressük meg az adott életeseményekhez kapcsolódó, műveiben felbukkanó motívumokat.

Nemesi családból származott, felmenői között híres írót nem, viszont több tolvajt, gyilkost, szerzetest, és látnokot is találhatunk. Szondi Lipót, a neves magyar pszichoanalitikus, az ösztöndiagnosztika és a sorselemzés megalkotója a Dosztojevszkij család történetét elemezve arra következtetett, hogy ősei cselekedeteit művei előképének tekinthetjük. Szondi szerint ugyanis az elődök sorsa és élete determinálja a leszármazottak tetteit és életét. Úgy vélte, hogy Dosztojevszkij azért tudta rendkívüli precizitással megrajzolni műveiben a gyilkos karaktereket, mert a gyilkost önmagában, családja hagyományaiban hordozta. Ezt a látens gyilkossági hajlamot vetítette ki hősei lelkébe.

Apja, Mihail Andrejevics szigorú, keserű és zsarnok katonaorvos, alakja meghatározóvá válik majd az író egész életében. Kiskorában édesanyja jelenti számára az egyetlen vigaszt. A felhőtlen, boldog gyermekkor helyett korai éveit egyfajta burokban tölti, a külvilágtól, barátoktól, tapasztalatoktól elzártan. Apja kórházi betegei jelentik a külvilággal fenntartott egyetlen kapcsolatát. Többször kiszökik hozzájuk, beszélget velük. Már kisfiúként is vonzódik a mássághoz, a bizarrhoz, a nem konvencionálishoz. Édesapjához fűződő viszonyát mélyen meghatározza a megvetés és a félelem. Azonban, mint később látni fogjuk, ez nála ambivalens érzelmek formájában jelenik meg, hiszen egyúttal szégyelli is azt, hogy annyira eltávolodott tőle.

Már tízéves, mikor Darovojeba költöznek. Ebben a kedves vidéki faluban kezd kinyílni számára a világ: sokat játszik a szabadban imádott testvérével, Mihaillal, barátkozik apja jobbágyaival, sőt nemesi származása ellenére teljes közösséget érez velük. Már ekkor úgy gondolja, hogy ő is a nép fia, és szervesen az orosz nemzethez tartozik.

Tanulmányait először otthon, házitanító felügyelete mellett kezdi, majd egy intézetben tanul bátyjával. Az első nagy törést az jelenti számára, amikor elszakítják Mihailtól és a szentpétervári mérnökiskolába kerül. Ez az a hely, ami egyáltalán nem neki való. A mérnöki- és haditudományok ridegségét és az intézmény személytelenségét soha nem tudja megszokni. Nagyon szeretne barátkozni társaival, de félénk viselkedése, gyanakvó természete és öntudatossága távol tartja tőle a többi fiút.

Édesanyja 1837-ben meghal, és ezzel kezdetét veszi a család széthullása. Apja elköltözik vidéki birtokukra, és teljesen alkoholizmusába temetkezik. Szinte egész nap a delirium tremens „áldásait” élvezi, hallucinációkkal, szédüléssel és téveseszmékkel kísérve. A korabeli feljegyzések szerint borzasztóan kegyetlenül bánt jobbágyaival. Egy érzékletes példával szemléltetve, ha köszönéskor levették a kalapjukat előtte, azért botoztatta meg őket, mert azt hitte, hogy meg akarnak fázni, és akkor nem kell dolgozniuk, ha pedig nem, akkor a tiszteletlenség volt az ürügy a verésre. A parasztok bosszúból megölik a zsarnok urat, azonban az ügyet eltussolják. Ekkor kezdődnek Fjodor Mihajlovics „halálrohamai”, amelyeknek központi témája a halálfélelem, tulajdonképpen letargikus álomállapotoknak nevezhetnénk őket. Fjodor bűnrészesnek gondolja magát a gyilkosságban, mert sokszor kívánta már apja halálát. Az apagyilkosság motívuma, valamint az emiatt érzett lelkiismeretfurdalás egész életében végigkíséri Dosztojevszkijt. Többször megjelenik műveiben is – elég, ha csak a Karamazov testvérek Ivanjára gondolunk.

Sigmund Freud (1928) ezt a bűntudatot a mazochizmusra, a bűntudat ödipális forrásaira vezeti vissza. A halálrohamokat olyan büntetésértékű rohamokként értelmezi, amelyektől azért szenvedünk, mert egy másik ember halálát kívántuk.

Apja halálhírét hallva kezdődnek első epilepsziás rohamai. Mint ismeretes, ez a betegség egész életén át végigkíséri – van, amikor intenzívebb rohamok jelenlétében, máskor pedig enyhébb formában. A rohamok erősségét az ő esetében legfőképpen a külső környezetből feléje áramló ingerek, behatások, azaz az exogén stresszorok befolyásolják. Különösen fontos megemlíteni azt, hogy betegségét szenvedésnek fogta fel. Olyan szenvedésnek – vagy nevezhetjük bűnhődésnek is –, amely minden bűnt megvált és megmagyaráz. Rohamait saját beszámolójában fénylő pillanatoknak nevezi, amelyben átéli a tökéletes összhangot és a misztikus extázis utáni eszméletlenséget. Sokszor megsebesíti magát, összezúzza arcát és kezeit. A rohamok után levert, rosszkedvű, gyenge, emlékezete kihagy, és az írás is nehezen megy neki. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy életmódja sem kedvez epilepsziájának. Többnyire éjszakákon keresztül dolgozik, és emiatt csak hajnalban fekszik le. Az eskór pedig tipikusan alvásfüggő betegség, alváshiányra vagy alvásmegvonásra még egy teljesen egészséges ember is alkalmi epilepsziás rohammal reagálhat.

Lássuk csak, mit gondol Freud Dosztojevszkij betegségéről. Hisztériás epilepsziának nevezi, amely Fjodor neurózisának egyik tüneteként jelenik meg. A „szakvélemény” indoklása: első epilepsziás rohama pszichés behatásra történt, és később is többnyire lelki hatásokra váltódott ki.

A Feljegyzések a holtak házából című művéből kiderül az is, hogy szibériai fegyenc volt. Ennek előzménye, hogy még Szentpéterváron forradalmár összeesküvőkhöz csatlakozott, akikkel lázító iratokat terjesztett a nép körében. Az egész mozgalmat felgöngyölítik és Dosztojevszkijt is letartóztatják. Nem meglepő, hogy ezt is „pozitívan” éli meg: bűnhődésnek tekinti és élvezi a börtön magányát. Azonban a tökéletes magány szép lassan rombolni kezdi, és már azt sem tudja, hogy álmodik-e vagy ébren van. A revolucionistákat halálbüntetésre ítélik, ám csodával határos módon az utolsó pillanatban – már a bitófa alatt – társaival együtt amnesztiát kap a cártól. Így kerül végül Szibériába, ahol először négy év kényszermunkát kell letöltenie, majd pedig még két év sorkatonai szolgálatot. Társai – akárcsak a mérnökiskolában – itt sem szeretik, zavarja őket nemesi származása, különcsége. Epilepsziája itt, a szibériai évek alatt éri el igazi kifejlettségét. Egy korabeli adoma szerint Dosztojevszkij egyik fegyenctársát felügyelői arra kényszerítették, hogy keresse meg folyóba ejtett fejszéjét. Mindez úgy zajlott, hogy Fjodor és egyik barátja biztosították a rabot, tartva őt egy derekára kötött kötélen keresztül. Ezt azonban egy odaérkező ittas parancsnok munkakerülésnek és felesleges időpocsékolásnak találta, és az írót társával együtt megbotoztatta. A történet szerint ez a megaláztatás váltotta ki nála egyik éjjel újból az erős epilepsziás rohamot.

Az Omszk erődjében eltöltött évek „kettéosztják” életét, ugyanis a volt fegyenc második személyiséget öltött magára. Ez a másik személyiség azonban sokkal gazdagabb, tapasztaltabb és bölcsebb, mint a korábbi.

A két év sorkatonai szolgálat alatt ismeri meg első feleségét. Házassága előtt valószínűleg nem volt viszonya nőkkel. A másik nemhez fűződő érzéseiben is megjelenik az ambivalencia: rajongott a nőkért, de távolról szerette őket, mert félt tőlük. Fiatalkorát az érzéki kielégületlenség és a reménytelen vonzalmak kísérik végig. Leendő első feleségét még férjes asszonyként ismeri meg. Rövidesen azonban váratlanul meghal a férj, és Dosztojevszkij ugyanazt a bűntudatot éli át, mint apja halálakor. A hőn áhított nő hosszas könyörgés után feleségül megy hozzá, de ez a házasság nem a boldogságot jelenti számára, hanem a nem-szeretettséget, a női szeszélyeket, a féltékenységet és az egyre gyakoribb rohamokat. 1864-ban tüdővészben meghal Maria, három évvel később pedig már újra házasembernek mondhatja magát. Második felesége Anna Grigorjevna, akivel munkája kapcsán ismerkedett meg. A nő ugyanis gyorsírói munkát vállalt Dosztojevszkijnél, majd nem sokkal később házasságot is kötnek. A takarékos, pontos, erényes Anna azonban nem a múzsa, hanem az ápolónő szerepét töltötte be mellette. Élete végéig támogatta Fjodort mind lelkiekben, mind írói tevékenységében, majd férje halála után ápolta emlékét.

A szerelem motívuma műveiben sohasem a test vagy a lélek pihenőjeként jelenik meg. A nő helye nála Isten és a férfi között van. A nő az, aki szenvedésre, gyötrődésre ítéli a férfit, ő a kísértés. Férfialakjainak nagy része egyszerre két nőt szeret: az egyiket szánalomból, a másikat pedig szenvedélyes szerelemmel.

Rosszakarói azt is pletykálták róla, hogy erőszakot követett el egy kislányon. És valóban, ha alaposan utánajárunk, a gyermekkori erőszak és a gyermekek közötti erotika több művében is megjelenik. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy ez egy régi, elfojtott emléket vagy pedig egy beteljesületlen vágyat szimbolizál-e.

A 19. század közepén még nem léteztek gyógyszerek az eskór ellen, ezért az orvosok gyakran az univerzális gyógymódot, az utazást ajánlották betegeiknek. Dosztojevszkij a doktorok tanácsára két nagy európai körutat is tett, amelyek során megismerkedett élete egyik legnagyobb szenvedélyével, a rulettel. Az első európai utazást szeretőjével, egy fiatal egyetemista lánnyal teszi. Kapcsolatuk merő szenvedés, mivel Paula nem szereti. Fjodor ekkor keres először gyönyört a rulettben. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy úgy játszik a sorssal (a ruletten), ahogy a sors (a lány) játszik vele. Paulához való viszonya később egyik legnagyobb témájává válik, a szenvedélyes, de mégis jéghideg nőalak megjelenik többek között a Bűn és bűnhődésben, a Karamazov testvérekben és A félkegyelműben is.

Játékszenvedélye a négy évig tartó második európai utazáson – immár Anna Grigorjevnával – éri el tetőpontját. Dosztojevszkij minden értelemben átlépi a határokat: mindent megkockáztat, és mindenüket eljátssza. Anna még a jegygyűrűjét, ruháit és bútorait is elzálogosítja Fjodor, azaz a rulett kedvéért. Mindezt azért teszi, mert tudja, hogy férje csak így tud írni.

Különös azonban, hogy ez az őrjítő játékszenvedély nem kíséri végig Dosztojevszkijt egész életében. Henry Troyat életrajzíró szerint a következő megrázó élmény oltja ki benne a rulett iránti hév lángját: gyóntatópapot keresve a templom helyett egy zsinagógába téved, „azt hiszi, a Megváltó felé vette útját, s azokkal találkozik, akik megfeszítették”.

A rulett-korszakról szóló érdekfeszítő műve A játékos, amely egyfajta introspektív pszichopatológiai kalauzként tárja elénk e már kórosnak nevezhető szenvedély legmélyebb bugyrait.

Röviden tekintsük át végül Dosztojevszkij írói munkásságát. Műveinek szereplői mind időtlen emberek, akik időtlen eszméket, a világ félelmeit képviselik. Átlépnek a valóság és az álom, a természetes és a földöntúli világ határain. Elképzelhető, hogy rohamai alatt Fjodor is e két világ peremén állhatott. Egész életművéhez kulcs a Feljegyzések az egérlyukból című mű, amelyben a magányos, beteg, gonosz, föld alatti káoszban – de mégis a tökéletes szabadságban – élő ember a szenvedés útján jut a csoda közelébe, Istenhez. Bűn és bűnhődés című regénye szintén a tökéletes szabadság problémáját boncolgatja. A félkegyelmű fő figurája, Miskin herceg talán a legkevésbé emberi hőse. Naiv, kedves, a „világon kívül” élő messianisztikus alak ő, akit Dosztojevszkij a saját személyiségével és személyes emlékeivel táplál. Miskin is epilepsziás, ugyanúgy misztikus boldogsággal várja a rohamokat, továbbá állandó euforikus és hipnotikus állapotot érez betegsége miatt.

Az apagyilkosságnál már említett Karamazov testvérekben apja arcképét rajzolja meg az iszákos, hazug és gonosz öreg Karamazovban; a magát apagyilkosnak gondoló, kettéhasadt lelkű Ivan pedig az íróval azonos. Fjodor számára Ivan önmaga leggyűlöltebb részét testesíti meg.

Dr. Tsij pszichiáter kimutatása szerint Dosztojevszkij alakjainak egynegyede idegbeteg. Olyan betegek ők, akiknek tükrében önmagunkat ismerjük fel, egy olyan embert, amilyenek mi nem merünk lenni. Dosztojevszkij azért ragasztja rájuk a betegség-címkét, hogy elfogadjuk őket, cselekedeteik logikáját.

A dualizmus gondolata mind az egész dosztojevszkiji életművön, mind pedig az író életén végigvonul. A személyiség kettészakadása, az ember Janus-arca, azaz a démon és a szent, az alázatos és az arrogáns, a szomorú és az önhitt, az istenhívő és az ateista azonban nem csak Dosztojevszkijre jellemző. Mindannyiunkban él ez a két arc, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a jin és a jang, vagy nevezzük bárhogyan. Dosztojevszkij azonban legyőzte a benne élő démont, és regényei által tisztult meg a kísértésektől. Soha nem fogjuk megtudni, hogy hőseinek bűntettei közül párat ő követett-e el, mindesetre az biztos, hogy álmodott róluk. Minden ember pszichés egészsége szempontjából ugyanúgy fontos az, hogy tisztában legyen saját magával, lelkének jó és rossz oldalaival, és mindent elkövessen annak érdekében, nehogy a sötétség kerekedjen felül.

A pályamunka szerzője a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar pszichológia szakának 3. évfolyamos hallgatója