Vihar a bili körül?
A szobatisztaság elérését sokan az egyik legfontosabb mérföldkőnek tartják egy kisgyerek fejlődésében – ugyanakkor egy olyan feladatnak, amely a szülőket is gyakran próbára teszi. A bilire szokást a totyogók és a kisgyerekek számára az teszi az egyik legnehezebb fejlődési lépcsővé, hogy épp akkor jelenik meg erőteljesen a nyomás, hogy megfeleljenek szüleik és a tágabb környezet elvárásainak, amikor feltámad bennük az igény az önállóságra és saját akaratuk érvényesítésére. Egy ilyen helyzetben a szülőkre is nagyobb teher hárul és nem véletlen, hogy a szobatisztaságra szoktatást az őket leginkább aggasztó dolgok között említik. A laikusoknak szóló nyomtatott és internetes források ugyan gyakran kínálnak útmutatást a mikorra és a hogyanra, valójában azonban a szakemberek között nincs konszenzus arról, melyik módszer és milyen életkor a legalkalmasabb a szobatisztaságra szoktatásra.
Már a szobatisztaság fogalma sem egységes: különböző fejlettségi állomásokat takarhat a teljes önállóság és a szárazon maradás képessége között. A legszigorúbb definíció szerint az a szobatisztaság, amikor a gyerek teljesen önállóan irányítja saját higiéniáját, és ehhez nincs szüksége segítségre, felügyeletre vagy emlékeztetésre. Ez a teljes vagy önálló szobatisztaság. Szobatisztának tartható az a gyerek is, aki bár nem teljesen önálló minden lépésben, de szülői segítséggel képes arra, hogy kizárólag bilibe vagy WC-be ürítsen. Ezt segített szobatisztaságnak is nevezik. A szobatisztaság értelmezésében persze szerepet játszik a kultúra és a tárgyi környezet is: a természeti népeknél egy kisgyereknek nem kell megtanulnia az angol WC használatát, a cipzár és a gombok kezelését, a hideg-melegvizes csap működtetését ahhoz, hogy szobatiszta legyen, míg nyugaton ezek mind hozzátartoznak az önállósághoz. A szobatisztaság tehát olyan komplex képességeket jelent, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerek a társadalom által elfogadhatónak tartott módon, a megfelelő helyen és időben ürítsen – és mindezt a megfelelő életkorban sajátítsa el.
A „megfelelő életkor” ideje azonban korántsem tisztázott – a szobatisztaságra szoktatás kezdetének ajánlása gyakorlatilag kutatási eredményekre nem támaszkodó „divatokat” jelent. A 30-as években a minél korábbi szobatisztaságot szorgalmazták, és ezt rigorózus, sőt erőszakos módszerekkel kívánták elérni. A gyermekekben okozott károkon túl az irányzat nagy vétke, hogy a nyugati világ tudatába generációkra beégette, hogy a „korai” és az „erőltetés” elválaszthatatlan fogalom. A csecsemőkori szobatisztaság kérdéseivel szembeni érzelmi ellenállás olyan erőssé vált, hogy az évtizedeken át áramló információ sem tudta megingatni. A más kultúrákban jól működő „korai” szobatisztasági szokások tudományos beszámolókból rég ismertek, – a nyugati kutatások eredményei pedig arra utalnak, hogy a csecsemőkori ürítés nem pusztán gerincvelői reflexműködés, mint korábban gondolták, hanem a szükséglet felmerülése már csecsemőkorban agykérgi aktivitással jár. A gyerekek egyre korábban vannak tudatában hólyagműködésüknek – mégis folyamatosan egyre későbbi időpontokat ajánlanak a szobatisztasággal való ismerkedésre. (Nehéz nem gondolni arra, hogy ebben szerepet játszhat az a tény is, hogy a nagy pelenkagyártók szívesen támogatnak olyan kutatásokat, amelyek a késői kezdés helyességét támasztják alá.)