Ki legyen a főnök?
Őszülő professzor sétál végig az egyetem folyosóján. Léptei nyugodtak, tartása egyenes, egész lényében tekintélyt parancsoló. A folyosón szembejövő diákok keresik a tekintetét, előre köszönnek neki, kitérnek az útjából, mellette elhaladva meggyorsítják lépteiket, szemüket lesütik – alig észrevehető apróságok, a nonverbális kommunikáció apró részletei. Mégis minek köszönhető ez a szép koreográfia?
A dominanciával kapcsolatos jelenségek – még ha nem is tudatosodnak bennünk – részei hétköznapi életünknek, jelen vannak csaknem valamennyi emberi kapcsolatunkban, nem kivétel ez alól a legközelebbi barát, vagy akár a szerelmes sem. Az ilyen kapcsolatokban szinte minden pillanatban tudattalanul apró közös döntéseket hozunk a mindkét felet érintő kérdésekben. Ki beszéljen, meddig, mi legyen a téma, hová üljünk a buszon, melyik filmet nézzük meg a moziban. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Ha jól megfigyeljük, észrevehetjük, hogy az ilyen közös tevékenységeknek előbb-utóbb kialakul egy viszonylag stabil sémája, ahol az egyik szereplő – még a legdemokratikusabb társaságban is – kezdeményező szerepbe kerül, míg a többiek inkább rá hagyatkoznak.
Talán nem könnyű meglátni a kapcsolatot az utóbbi jelenség és az első példa között, pedig valójában közös az alapjuk. Ennek eredetét az állatvilágban találhatjuk meg, azon belül is a dominancia-hierarchia jelenségében. A közösségben élő emlősök csoportjai kivétel nélkül hierarchikusan szervezettek. Az ilyen szervezett módon működő csoportok sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a fajtárs csoportoknál az erőforrásokért való versenyben és azok elosztásában, hiszen nem gyengítették őket állandó belharcok a táplálékmegosztás vagy a partnerkeresés miatt. Attól kezdve, hogy kialakult a hierarchia, a csoporttagok pontosan tudják, hol foglalnak benne helyet, ez ellen csak ritka esetben lázadoznak. Így megszűnik az állandó rivalizálás, mindenki megnyugodhat.
De mi alapján választódik ki a vezér? Kézenfekvő azt feltételezni, hogy mindig a legerősebb vagy a legidősebb hímé ez a pozíció, aki testi erejénél fogva képes saját akaratát érvényesíteni a társaival szemben. Ez a természetben általában így is van, ugyanakkor etológus kutatók egy meglepő kísérleti eredményükről számoltak be. Már kialakult hierarchiával rendelkező majomcsoportokat vizsgáltak, s miután megfigyelték, ki a vezér, kiválasztottak egy teljesen átlagos hímet, aki középtájon helyezkedett el a hierarchiában, és rendszeres időközönként szerotonin-kezelésben részesítették. A szerotonin egy speciális ingerületátvivő anyag az agyban, ami az idegsejtek kommunikációjában kap szerepet. Ennek eredményeképpen néhány hét alatt teljesen átrendeződött a hierarchia, és a kiválasztott egyed vált vezérré. Tudnunk kell, hogy ennek az anyagnak semmilyen hatása sincs az állat fizikai tulajdonságaira, például a testi erejére nézve. Ez alapján könnyű levonni a következtetést – a vezetői pozíció megszerzéséhez az állatvilágban sem elegendő, vagy talán nem is feltétel a kiemelkedő fizikai rátermettség.
Ez tehát a helyzet a majmoknál, de mit mondhatunk ennek alapján az emberekről? A hierarchikus szerveződést az ember is megörökölte elődeitől. Katonaság, önkormányzat, iskola, gittegylet; a hierarchizáltság csoportos életünkben mindenütt jelen van. Ugyanakkor az intuíciónk azt súgja, ma már nincs jelentősége, hogy kinek milyen fizikai adottságai vannak, hiszen nem ettől függ, kit fogad el egy csoport a vezetőjének.