Sára 36 éves, hónapok óta küzd fáradtsággal, szédüléssel, alhasi fájdalmakkal, időnként a háta és a mellkasa is fáj, és emellett néha hőemelkedése van. Az orvosi vizsgálatok szerint a tünetek hátterében nem áll betegség. Mit gondolunk, Sára szomatizál?

Most olvassuk el a történetet egy másik főszereplővel: Péter 36 éves, már három hónapja állandóan fáradt, fáj a háta, a mellkasa, a gyomra, néha hőemelkedése is van, és szédül. Az orvosi vizsgálatok szerint a tünetek hátterében nem áll betegség. Mit gondolunk, Péter szomatizál?

Ha a definíció szerint gondolkodunk, akkor mindketten szomatizálnak: ugyanis ha a testi tüneteket – pl. hasfájás, szédülés, ízületi bántalmak, hőemelkedés, fáradtság, izzadás, mellkasi szorító fájdalom, gombóc érzése a torokban, hátfájdalom – teljes mértékben nem magyarázza valamely organikus vagy egyéb ismert (pl. lelki) betegség, és nem valamilyen szer (pl. alkohol, drog, gyógyszer) okozza, akkor szomatizációról beszélünk.

Vajon eltérően ítéljük-e meg a tüneteket laikusként vagy akár szakemberként attól függően, hogy férfi vagy nő panaszkodik rájuk? A kutatások azt mutatják, hogy diffúz tünetek esetén az orvosok nőknél könnyebben jutnak arra a következtetésre, hogy szomatizáció állhat a háttérben.

Tényleg inkább a nők szomatizálnak?

Jól dokumentált ténynek tűnik, hogy sokkal több nő fordul szomatizációs problémával orvoshoz, mint férfi. A nők gyakoribbnak és krónikusabbnak vélik a tüneteiket, mint a férfiak, s ez a különbség a tünetbeszámolókban már gyermekkorban is tetten érhető. A különbség hátterében egyrészt eltérő szocializációs stratégiák állhatnak: a szociális környezet a lányoknak inkább megengedi a fájdalom és a negatív érzelmek kifejezését, a fiúk azonban nem lehetnek „anyámasszony katonái”. A fájdalmi ingerek feldolgozásában biológiai különbségek is felfedezhetők, ennek eredményeképpen a nőknél fokozottabb a fájdalomszenzitivitás: serdülőkoruktól és az első menstruációtól fokozottan figyelnek a testükre, testi működésükre, így nagyobb az esély, hogy a gyenge fizikai jeleket is észrevegyék, s adott esetben ezeket a bizonytalan jelzéseket kórosnak, vagyis valamilyen betegség jelének ítéljék. Mindemellett a nőknél nagyobb mértékű torzítás is megfigyelhető, amikor visszamenőleg kell értékelniük az előforduló tünetek intenzitását. Az észlelési küszöböket a menstruációs ciklus és a termelődő ösztrogénszint is befolyásolja, a ciklus elején, az ún. follikuláris fázisban ugyanis a magasabb ösztrogénszint fokozottabb érzékenységgel társul.

Egyes vizsgálatok viszont azt jelzik, hogy a tünetek gyakoriságát nem magyarázza a nemi hovatartozás, ha az érzelmi distresszt kiszűrjük. Ez arra utal, hogy a nők talán azért szomatizálnak inkább, mert magasabb érzelmi distresszt élnek át. Ismert, hogy a lehangoltság és a szorongás jellemzőbb a „gyengébbik nem” képviselőire.

Nő/Férfi vagyok és szomatizálok. Miért?

Mindenkinek vannak időnként testi panaszai: fáj a fejünk, fáradtak vagyunk, hasmenésünk van, szédülünk. Jó esetben ezek a tünetek rövid ideig zavarnak minket, és jelentősen nem befolyásolják a mindennapi működésünket, a munkavégzésünket, családi és baráti kapcsolatainkat. Kiknél és miért válnak tartóssá ezek a tünetek?

A szomatizációs panaszokat újabban stresszfüggő tünetekként értelmezik. Már régóta ismert – gondoljunk csak Selye János munkásságára –, hogy a stressz potenciális megbetegítő tényező. Ugyanakkor az is ismert, hogy nem mindenki lesz beteg azok közül, akik fokozott stressznek vannak kitéve. Újabban úgy vélekednek, a kulcstényező az, hogy a stressz elmúlását követően a pszichés és biológiai működés milyen gyorsan áll helyre. Ennek megfelelően a fenntartott stresszt és az ezzel összefüggő fenntartott pszichés és fiziológiai arousalt (izgalmi állapotot) tekintik az egészséget potenciálisan veszélyeztető tényezőnek.

Fenntartott stressz és szomatizáció

A stresszt „legegyszerűbben” állandó – múltbeli, jelen- és jövőbeli – aggodalmaink tartják fenn: rágódhatunk a múltban történt dolgokon vagy egy még be nem következett esemény miatt, rágódhatunk a jelen negatív történésein. Az újabb vizsgálatok szerint a szomatizáló személyek hajlamosak rágódni múltbéli veszteségeiken – vagyis arra figyelnek, hogy mi hiányzik az életükből.

Az érzelmi élet jellemzői, így a negatív érzelmek átélésére való fokozott hajlam, a negatív érzelmek (lehangoltság, szorongás) fokozott gyakorisága és az érzelmek azonosításának nehézségei miatt nagyobb hangsúlyt kapnak az események negatív aspektusai. Az érzelmeiket nehezen azonosító, az érzelmi és testi jelzéseket egymástól nehezen megkülönböztető személyek az érzelmi élmény differenciálatlansága miatt stresszhelyzetben védtelenek lesznek a feszültségnövekedéssel szemben. Az intenzív negatív érzelmek testi és lelki egészségre kifejtett negatív hatása viszont csak akkor érvényesül, ha nincs lehetőségünk kifejezni ezeket, s mindemellett nem vagyunk képesek pozitív érzelmeket generálni a stresszes időszakokban. Éppen ez jellemző a szomatizálókra: negatív érzelmeik kifejezését legátolják, és stresszes időszakokban nehezen tudják fenntartani pozitív érzelmeiket (pl. hobbival, szociális tevékenységekkel).

A biológiai rendszerek megváltozott működései – pl. nem megfelelő stresszrendszer-aktivitás és -szabályozás, az immunműködés eltérései – biológiai szinten megnehezítik a stresszel való hatékony megküzdést. A megváltozott biológiai működés hátterében – többek között – gyermekként vagy felnőttként átélt, feldolgozatlan traumák is állhatnak, amelyek „természetesen” pszichés szinten is kifejtik hatásukat.

A fenntartott stressz még csak az első lépés a szomatizáció felé: a következő kritikus pont az, hogy a stresszel összefüggő testi tüneteket (pl. fejfájás, hátfájás, fáradtság, gyomorfájás, szapora szívverés) hogyan értelmezzük, miként értékeljük.

A tüneteket fenntartó tényezők

A negatív események vagy a megtapasztalt tünetek katasztrofizálása – vagyis borzalmasnak, elviselhetetlennek címkézése, felnagyítása – és a megélt tehetetlenség tartósítja a tüneteket, s  fokozza azok intenzitását. Az ún. szomatikus attribúció, vagyis elsősorban a fizikai okok előtérbe helyezése a tünetek értelmezésében (pl. azért fáj a hasam, mert valami nincs rendben a gyomrommal), és a betegséggel-egészséggel kapcsolatos maladaptív hiedelmek (akkor vagyok egészséges, ha nincs semmi panaszom) szintén a tünetek állandósulását eredményezhetik, egyben az orvoshoz fordulás valószínűségét is emelik. A testi működésre irányuló figyelem miatt az egyébként észrevétlen, gyenge, ritka testi jelzések is könnyebben tudatosulnak, s fokozott jelentőséget kapnak.

A tünetek értelmezését az adott kultúrán belül nyilván a szocializációs tapasztalatok is befolyásolják. A szülők, közeli hozzátartozók gyakori vagy krónikus betegségei során a gyermek önkéntelenül azt tanulja meg, hogy a panaszok (pl. fájdalom) hátterében fizikai okok (betegség) állnak – s később ezt a tudást alkalmazza a tünetek értelmezésére. A tünetek egyéb lehetséges magyarázatai fel sem merülnek, pedig például a hasfájásnak számos lehetséges oka lehet, a gyomorbetegségeken kívül okozhatja tartós szorongás is.

A szociális környezet elutasító vagy éppen túlzottan féltő hozzáállása is tartósíthatja a tüneteket, fokozhatja a katasztrofizálást és a negatív érzelmek (pl. szorongás, düh) előfordulását. Az elutasító család, barát vagy éppen a felkeresett orvos megkérdőjelezi a tünetek valódiságát, a túlzottan féltő környezet pedig a beteget felmenti minden kötelezettsége alól, az állapotáról való folyamatos kérdezgetés pedig újból és újból a testére és a tünetekre irányítja figyelmét.

Sok tényező állhat tehát a szomatizációs kórképek kialakulásának hátterében. Az egyes betegek különböznek abban, hogy a sok tényező közül náluk éppen melyek okozták a probléma kialakulását és fennmaradását. Az egyénre jellemző specifikus tényezők ismerete segíti az orvost és a pszichológust abban, hogy a beteg a legmegfelelőbb terápiát kapja.

Titokzatos testi tünetek -1. https://mipszi.hu/cikk/150824-...

Titokzatos testi tünetek-3. https://mipszi.hu/cikk/150824-...