Jelenlegi hely

Már nem ugrálok úgy, ahogy a családom elvárja tőlem

Komoly egészségügyi és lelki válságba kerültem 2015 októberében. A munkahelyi stressz és túlhajszoltság miatt kórházba is kerültem, akkor döbbentem rá, hogy változtatnom kell az életemen. Felmondtam, új munkát kerestem, illetve egy új párkapcsolatot kezdtem. Az új párom nagyon egészségtudatos, így mellette én is elkezdtem rendszeresen enni, sportolni, ennek köszönhetően az egészségi állapotom sokat javult. A régi környezetem féltékenyen figyeli a változásokat, amelyek végbementek az életemben - a családom egyáltalán nem támogatja az új, egészséges életmódomat. A komfortzónámból kilépve az elmúlt 6 hónapban megszabadultam a túlsúlyomtól, már nem vagyok depressziós, az új munkámat is nagyon élvezem, nem stresszelek.
Ami nagyon bánt hogy a családom nem fogadja el a páromat, mivel nem igazán avatom be őket a közös dolgainkba. Úgy érzem, egyelőre a kapcsolatom nem tartozik rájuk. Erre az ő reakciójuk az volt, hogy feltörték a privát közösségi média oldalaimat, minden privát dolgomat elolvasták és ezen felül magánnyomozóval követtettek heteken keresztül engem és a páromat is. Eddig nem volt jellemző rám az asszertív viselkedés, de rá kellett jönnöm, hogy végső soron ezt a munkahelyen is kihasználják, illetve a magánéletben is. Így továbbra sem ugrálok úgy, ahogy a családom elvárja tőlem, amit nyilván nagyon furcsállnak.
Az új életmódomat nem fogadják el, emiatt nem is beszélünk. Véleményem szerint a szülőnek az lenne a dolga, hogy a gyerekét egészséges életmódra nevelje, nem pedig hogy visszahúzza "eddig jó volt így is, most miért nem?" frázisokkal. A barátnők is féltékenyen figyelik, hogy nekem mennyit sikerült fogynom, egyre jobban nézek ki, jobb munkám és barátom is lett, ami rájuk nem jellemző továbbra sem.

Nem tudom, hogy lehetne rávenni a környeztemet arra, hogy elfogadja ezeket? Nem minden változás feltétlenül rossz, pláne, hogy sokkal egészségesebb vagyok, és tényleg jobban érzem magam. Jelenleg úgy látom, a
családommal addig nem fog rendeződni ez a helyzet, amíg nem viselkedem úgy, mint régen, ha nem csinálok mindent pontosan úgy, ahogy azt ők elvárják tőlem, és nem süllyedek vissza a régi egészségtelen szokásaimba - de ezt nem akarom. Hogyan lehetne elérni, hogy elfogadják,  felnőtt, dolgozó, önálló 26 éves nő vagyok, nem egy 12 éves kislány, akinek előírhatják, mit és hogyan csináljon, illetve hogy belássák, nem normális az sem, hogy a szerelmi életem minden mozzanatáról tudni akarnak?

 

Kedves Kérdező!

Úgy vélem, kérdésére rendkívül tömör és egyszerű választ adhatok. Mit tegyen? Éljen úgy, ahogy az Önnek a legjobb!

Amennyiben valóban sokkal egészségesebb, felszabadultabb és boldog, azt csak úgy őrizheti meg, ha nem mások véleményére épít (főleg nem azokéra, akik irigyek, netán rosszindulatúak), hanem elsősorban a saját testének és lelkének rezdüléseire, visszajelzéseire koncentrál. Úgy hiszem, az irigység valójában nem egy másik személyre irányul, hanem önmagunk sajnálata, amit azonban igyekszünk másra vetíteni, így feloldjuk magunkat a felelősség alól – persze tévesen. Az egyik tehet arról, hogy sikereket ér el, de a másik is arról, mert ő nem. A különbség az, hogy előbbi felelősséget vállal – ezzel együtt meghagyja magának a jogot az esetleges kudarcra is. Ha mégsem járna sikerrel, képes azt elfogadni. Ezzel szemben az irigy ember megfosztja magát a siker és a kudarc lehetőségétől is – vagyis saját börtönébe zárja önmagát.

Ön sikeres, felnőtt, független nő, aki képes felismerni és elfogadni a problémáit, azokra megoldást keresni, valamint kitartóan küzdeni az elérni kívánt célért. Ez véleményem szerint ritka - és példaértékű.

Őrizze meg erényeit, s előbb vagy utóbb a családja is kénytelen lesz belátni, hogy jó úton halad!

Üdvözlettel:
Herceg Attila

Share