2016-03

Amikor 9 évvel ezelőtt egy vidéki kisváros pedagógiai szakszolgálatának tanácsadó szakpszichológusaként kezdtem dolgozni, csak lassan körvonalazódott, mi is lesz a munkám. Hogyan fogok együttműködni a családsegítő szolgálatban dolgozó pszichológussal és a családsegítőkkel? Gyermekorvosokkal, védőnőkkel? A gyermek, a család problémáit ugyanis nem elszigetelten, hanem összefüggéseiben próbáljuk meg kezelni, hiszen így a beavatkozás hatékonyabb lesz – ehhez viszont a szakemberek együttműködése elengedhetetlen. Ahogy az is, hogy a pszichológushoz bizalommal forduljanak a segítségre szorulók. 

A „pszichopata” kifejezést hallva sokunk előtt elsőre a krimikből jól ismert hidegvérű, őrült sorozatgyilkos képe rémlik fel. A valóság azonban távol áll ettől a hollywoodi fikciótól. 

A szomatikus (testi) betegedésekkel kapcsolatban a köztudatban sokszor szélsőséges, általában „egyfaktoros” megközelítések élnek: vagy mindent valamilyen patológiás testi folyamatra (biomedikális modell), vagy mindent pszichológiai folyamatokra (pszichológiai modell) vezetnek vissza. A köztudatban a pszichológiai folyamatok szerepére vonatkozóan ráadásul sokszor egymással gyökeresen ellentétes elképzelések is felfedezhetők. Egyes elképzelések szerint a negatív érzelmek – például a harag, a szorongás, a szomorúság – túlzott jelenléte vezethet különböző testi akár daganatos – megbetegedések kialakulásához. Más megközelítések éppen ennek az ellenkezőjét hirdetik, azaz a negatív érzelmek tagadását vagy tudattalanba szorítását (vagyis elfojtását) hangsúlyozzák.

Az Elsőszülöttek az első testvér megérkezéséig maguk is Egykék. Az intenzív odafordulás és törődés a szülők és a nagycsalád részéről, annak minden pozitív és negatív velejárójával az Elsőszülöttek „adománya” is. Optimális esetben mindkét elsőszülött típusú gyermek mindkét szülőtől megkapja a kellő figyelmet. 

Ha több ember együtt él (legyen szó akár párkapcsolatról, házasságról, családról), időről időre szükségszerűen előáll olyan helyzet, amikor eltérnek az érdekek. Ki mennyi időt tölt a fürdőben; hova menjünk nyaralni; mire költsük a közös pénzt – vagy egyszerűen: valaki épp a barátaival akar beszélgetni a lakás egyik szobájában, a másik pedig csöndet szeretne egy szobával arrébb. Ezek mind valamilyen szintű feszültséget szülnek – és ez teljesen természetes. Ha mindezt úgy próbáljuk megoldani, hogy kiabálunk egymással vagy fenyegetőzünk, az általában nem oldja meg a problémákat (sőt, inkább tovább mélyíti).

A pályaválasztás egy szempontból olyan, mint bármely más téren a felvilágosítás: a szülőknek időben és tudatosan el kell kezdeniük beszélgetni a gyerekekkel. 

A terméketlenségért „hagyományosan” a nőket szokás okolni. Ez odáig fajult, hogy a nőt tették felelőssé azért is, hogy „nem tud” fiút szülni. Ez még ma is élő téves elképzelés, annak ellenére, hogy a nő természetesen csak X kromoszómát tud „szolgáltatni”, a fiú utódhoz szükséges Y kromoszóma kizárólag a férfitól származhat. 

„Hurrá, a gyereket felvették az egyetemre!” Ám az örömtől mámoros szülők hamarosan „sorstársaik” tuti tippjét kutatják az interneten, s záporoznak a kérdések. 

Mi van, ha egy nő mindent megtesz azért, hogy párt találjon, de mégsem jár sikerrel? Lehetséges, hogy a túlzott igyekezetért magánnyal fizetünk? 

Bármilyen furcsának, gyötrőnek, paradoxnak tűnik is ez az érzelmi állapot, valójában nagyon gyakori a mindennapi életben. Már az is árulkodó, hogy jól ismert közmondásaink vannak a jelenségre: nincsen öröm üröm nélkül, minden rosszban van valami jó, nincsen rózsa tövis nélkül.