Beszélgetések egy Fradi-legendával
(róla pedig Albert Flórián, Grosics Gyula, Springer Miklós, Szepesi György, Takács Tibor, Kopeczky Lajos és mások mesélnek).
Részlet az interjúkötetből
RF: Este tízre otthon kellett lennünk, ez volt Nádas Adolf nagyon szigorú előírása.
SzL: Haza is értetek este tízre?
RF: Nem lehetett nagyon ugrálni, vasárnap bajnoki mérkőzés volt. De azért előfordult az is, hogy pontban 10 órakor Lázár, a Tanár úr – akinek különben kitűnő fanyar humora volt – fölállt, pohárral a kezében, és komoly arccal ránk nézett: „fiúk, Nádas Adolf elnök úr azt mondta, este 10-re mindenki otthon legyen”. Egy pillanatra elhallgatott, majd mosolyogva folytatta: „hát akkor egészségetekre, és érezzétek otthon magatokat”. Voltak persze komolyabb „menetelések” is. Egy válogatott meccs után másnapig „túlóráztunk”, s Deák Bambát ketten vittük haza délután négykor Lakat Karcsival az én régi Mercedesemen. Hogy kijózanodjon, fölfektettük a kocsi elejére a sárvédő és a motorház közötti mélyedésbe, s a lelkére kötöttük, hogy erősen kapaszkodjon a Mercedes emblémába. Bevittük az udvarukba, s átadtuk Ferit nevelőapjának, Danninger mesternek. Kértük vigyázzon rá, mert este bankett lesz, és Ferinek ott jelenése van. Danningernek hentes üzeme volt, rámutatott két vödör zsírra, s ráförmedt: emeld föl őket. Bamba engedelmeskedett, s ahogy állt, Danninger szidni kezdte és pofozni. Bamba szegény tűrte jámboran, védekezni nem tudott kezében a két nehéz vödörrel, de nem merte eldobni sem őket. Mi Karcsival elmenekültünk, s biztosak voltunk benne, Bamba ne lesz ott a válogatott bankettjén. Elkezdődött a bankett, Bamba tényleg nem volt ott. Mi lesz, néztünk össze Karcsival. De fél óra múlva belépett a terembe egy elegáns úr, öltöny, nyakkendő, fényes cipő. Bamba volt. Elképedtünk, nem tudtuk elképzelni, hogy amilyen állapotban három órával ezelőtt ott hagytuk, hogy’ tud ilyen fitten, vidáman, pirospozsgásan megjelenni. Sebes elégedetten meg is jegyezte: látod, Feri, ha nem iszol, milyen jól tudsz kinézni. Megint összenéztünk Lakat Karcsival.
SzL: Hallottam, hogy akkoriban az edzők razziákat is tartottak.
RF: Igen, különösen Opata Zoltán vette nagyon komolyan. Telefon nem volt, körbejárta a játékosokat a lakásukon. Hozzánk is jött, kérdezte apámat: a fiad? Alszik már, mondta neki apám. Erre Opata: ne haragudj, Feri, a zavarásért, szeretnék bemenni és megnézni.
SzL: Lehet, hogy ez már túlzás volt, de lásd be, azért némi okot adtatok rá.
RF: Legtöbbször hazamentünk este tízre. A mérkőzés után pedig mindig együtt maradtunk, mert kötelező vacsora volt a Fradi Klubban, a Mester utca és a Körút sarkán álló épület első emeletén. Később, már az ÉDOSZ időszakban, az ÉDOSZ Klubban voltak a vacsorák.
SzL: Azt a szót használtad, hogy kötelező. Azt értem, hogy tízre haza kell érni, de miért kellett kötelezővé tenni a vacsorát?
RF: Azt hiszem, nagy edzői bölcsesség húzódik meg mögötte. Meccs közben elég gyakran összezörrennek a játékosok. Nagy a tét, nagy a feszültség, s aztán ahogy fárad az ember, egyre érzékenyebbé, ingerlékenyebbé válik, fölfokozódnak a sérelmek, ha nem kap meg jó helyzetben egy labdát, vagy megjegyzést tesz neki valaki egy bekapott potyagól, egy kihagyott helyzet miatt. Ezek a vacsorák rögtön mérkőzés után arra valók, hogy segítsenek föloldani a sérelmeket, módot adjanak melegében megbeszélni a félreértéseket, elnézést kérni a bántó hangért stb. Nagyon nagy barátnevelő hatása volt ezeknek a jó hangulatú összejöveteleknek. Ott este mindenki kibékült, nem vitte – s közben „dédelgette” magában – a tüskét a keddi edzésig, ahol esetleg valami még mélyebbre nyomta volna, végképp megrontva a viszonyt két játékos között.
