Egy 21 éves lány vagyok, aki a legtöbbször utálja magát. Sosem volt még párkapcsolatom, amit, úgy érzem, leginkább magamnak köszönhetek. A barátaim szerint negatív energia és önbizalomhiány árad belőlem, taszítom az embereket. A molettebb lányok közé tartozom, így van, amikor szeretem és elfogadom a testemet, míg máskor nagyon nem vagyok megelégedve. A lánybarátaim szerint csodaszép vagyok. Igyekszem csinosan öltözködni, nőies vagyok, többet már nem tudok tenni, mindent próbáltam, de egy betegség miatt olyan gyógyszert kell szedni, ami túlsúlyt eredményezhet és eredményezett is. A fiúkkal a külsömről és érzéseimről nem tudok beszélni, mert félek a választól. Saját baráti társaságomban is van olyan alkalom, hogy egyszerűen nem tudom jól érezni magam, nem kommunikálok. Nem tudom megmondani, hogy mikor éreztem magam utoljára fesztelennek és vidámnak. Idegen társaságban pedig végképp magamba fordulok és elzárkózom mindenkitől, ugyanis ennyire meg szeretnék felelni, bár ezzel pont az ellenkezőjét érem el. Az élet minden területén maximalista vagyok, egyetemi tanulmányaim alatt is a plusz szakmai tevékenységekben érzem úgy, hogy érvényesülni tudok. De itt is társaim elismerésére vágyom, nem elégszem meg az egyetem vezetőségétől kapott dicséretekkel és ösztöndíjakkal.
A párkapcsolattól félek, nagyon konzervatív vagyok. Úgy gondolom, hogy az csak igazi barátságból alakulhat ki. Van is egy olyan barátom, akivel ezt el tudnám képzelni, de ha kettesben vagyunk, a megfelelési kényszer uralkodik el rajtam és vele se merek kommunikálni, félek magamat adni, pedig a közös társaságunkból nagyon jól ismerjük már az "igazi" egymást. Ezen viselkedésem okozhatja azt, hogy nem mer felém bizonyos mérték után közeledni, pedig tisztában van azzal, hogy szívem, lelkem kiteszem neki.
Korábban jártam pszichológushoz és pszichiáterhez, de nem tudtam nekik megnyílni, ilyen jellegű problémáimról sosem tudtam beszélni. Édesanyámnak és nővéremnek se említek semmiféle ilyet, így igazán nem is érzékelhetik, hiszen otthon szabadabb vagyok, a párkapcsolati
témákról pedig nem vagyok hajlandó beszélni. Úgy gondolom, hogy a családom nem támasztott velem szemben olyan elvárasokat, amik ezt a kényszert eredményezhették volna, sosem bántottak, nem voltak kritikusak velem szemben, jó családi háttérrel rendelkezem.
Összességében nagyon magányosnak érzem magam, amiről tényleg úgy érzem, hogy leginkább én tehetek, mégsem tudok rajta változtatni, inkább csak menekülök és ostorozom magam. Tudom, hogy összetett a problémám, ezért kérem, segítsen, lásson el tanácsokkal!
Megrendelem
