Hirdetés

Senkit nem érdekel, mi van velem

Lassan már 2 éve depressziós vagyok. Legalábbis én így érzem. 17 éves múltam, és még soha nem éreztem ilyen rosszul magam. Már hetek óta nincs kedvem semmit se csinálni, azt se, amit régen imádtam. A barátaimmal már csak veszekszek, a családommal meg már alig beszélek, mert nagyrészben miattuk érzem így magam. Nem egy konkrét dolgott tettek, ami miatt ez történt, hanem, hogy évek óta szinte nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Ezen kívül meg még elég sok más is történt. Beszélni erről nem tudok senkinek, mert akkor úgy érzem, hogy gyenge vagyok és szégyenlem, hogy nem tudom egyedül megoldani. Ezt a levelet is nagyon nehéz megírnom. Az elmült pár napban egyre többet gondolok az öngyilkosságra. Eddig mindig a jövőm tartotta bennem a lelket, mert arra gondoltam, hogy az majd milyen jó lesz, de most már úgy érzem, hogy ennyi szenvedésért nem éri meg. Szóval gondolkozom az öngyilkosságon. Nem akarom megtenni, csak néha úgy érzem, hogy egyszer el fogok oda jutni, hogy majd meg akarom tenni. Most úgy érzem, ha megtenném, senkit se érdekelne. Az se tűnt fel senkinek, hogy mennyire megváltoztam, pedig ezelőtt elég boldog voltam, vagy ha észre is vette, nem igazán érdekli. Sokszor már úgy érzem, hogy nem is akarok túl lenni a depresszión. Azt se tudnám mondani, hogy megbékéltem vele, csak hogy már nem érdekel.


Kedves Kérdező!

 

A leírás alapján tényleg úgy tűnik, hogy hangulatával, önértékelésével, kapcsolataival nagyon küzd, és nem is rövid ideje. A 2 év hosszú idő, és nagyon jó, hogy vette a bátorságot, hogy írjon! Az egyik legnehezebb lépésen van túl: kimondani, hogy baj van. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lenne nagy küzdelem még a továbbiakban, de az újabb célokat és motivációt adhat Önnek.

Bár írta, hogy nehéz felvállalni ezt a problémát, mégsem fog menni ez anélkül, hogy ne találna legalább egy-két embert maga köré, aki támogatja. Ugyanis mi emberek társas lények vagyunk, és természetes, hogy egymásra támaszkodunk, kísérjük egymást. Attól még a problémát mindenki maga oldja meg. Így van ez egy pszichologusnál is.

Főleg most, hogy az utóbbi hetekben ennyire rossz lett a helyzet, azt javasolom, hogy keressen fel egy pszichológust. Első körben akár az iskolában, aki a megfelelő titoktartás mellett segítség lehet abban, hogy visszaforduljon ez a helyzet, hogy feldolgozzon olyan élményeket, amik fájóak, és hogy visszataláljon a barátaihoz. Azt hiszem, ez most már elég régóta fennáll ahhoz, hogy egy külső szemlélő is támogassa, hogy kijusson ebből a gödörből! Második lépés lehet a gyógyulásban.

Még egy fontos dolog: sokszor említi az öngyilkosság gondolatát. Ilyen kétségbeesett és kilátástalan helyzetben ez természetes. És ahogy leírta, a gondolat nem arról szól, hogy feltétlenül megtenné, hanem az érzéseit tükrözi. De nem jó ebben hosszan maradni, hiszen akkor az azt jelenti, nem veszi észre a saját jelzéseit. Így azt szeretném javasolni, hogy amikor jön egy ilyen gondolat, akkor lépjen valamilyen irányba! Vannak telefonos segélyszervezetek, akik kimondottan akkor hívhatók, amikor ilyen öngyilkossági gondolatok vannak jelen. Vagy ha nagyon rosszabbodna a helyzet, akkor mentőt is lehet hívni, mert ezekben a kritikus helyzetekben is az ember segítségére vannak.

Persze a fenti két lehetőség csak akkor szükséges, ha az előtte való lépés kimaradt: maga mellé szerezni egy pszichológust és egy barátot. Nem kell sok ember, elég egy is, akiről elhiszi, tud bátorító és támogató lenni. Amint megnyílik, meg fog lepődni, hogy mennyi-mennyi dologgal küzd ő is (és egyébként mások is), és máris társra találhat a küzdelmekben!

A jövővel kapcsolatos terveit hagyja azért még a levegőben, mert biztosan olyan dolgokat rejt, amelyek megérik a küzdelmet! A hangulata tud változni, és élvezetessé válhatnak olyan dolgok, amik most nem okoznak örömet. Sok erőt kívánok a második lépéshez! Addig is ha szükséges, bátran írjon itt még egyszer! Ez már egy kapaszkodó!

Üdvözlettel

Standovár Sára

 

Hirdetés
Hirdetés