Én elsősorban egy idealista férfi vagyok, ennek jó és rossz tulajdonságaival is. Bennem már nagyon bennem van a partner megtalálása főleg a 30. évhez közel. Eddig sem volt sok barátnőm, vagy tartós párkapcsolatom, ha kellett, nehezen de egyedül is képes voltam éveket leélni.
A történet ott kezdődik, hogy megismerkedtem neten egy lánnyal, angol nyelv tanulás céljából. De beszélgettünk mindenféléről. Volt egy kis vonzerő köztünk, de nem tudtunk találkozni majdnem másfélévig. (Volt Skype, rengeteg chat addig)
Sajnos nem vagyok tökéletes :). És sértődékeny típus voltam, ő kint volt au-pairként Hollandiában, így nagyon nehéz volt látni, hogy többet volt a barátnőivel, és nem foglalkozott velem, ebből mindig baj volt, én csináltam a fesztivált, sajnos. De valahogy mindig túljutottunk rajta. Aztán volt egy nagy szünet köztünk.Ő javasolta, én úgy gondoltam, hogy szakított velem, a legtöbb ismerősömet is megkérdeztem, hogy 90%-ban ezt a választ kaptam. De én nem akartam feladni, így felajánlottam a
találkozás lehetőségét. (Én visszaakartam szerezni), ő ebbe belement. Én tényleg úgy gondoltam, hogy dobtak engem, hiszen magyar fejjel, mindez erre utalt. Találkoztunk is Hollandiában. Egyből egymásnak estünk, én azt hittem, hogy rendben lesz minden. Mintha az előző 1 hónapnyi beszédcsend Eredetileg azért mentem ki, hozzá, hogy megtudjuk beszélni a dolgokat. Nagyon rég beszélgettünk órákon át. (Szerettem órákon át, mély érzelmeimről beszélgetni vele, nála természetesnek éreztem magam, és magabiztos voltam). Na de mivel beteg voltam, ezért a 2 nap alatt fáradt is voltam, de élveztem vele lenni. De másra számítottam élőben. Nekem túl temperamentumos volt. Szenvedélyességgel nem volt gond.
Azonban ekkor kibukott nálam néhány dolog is. Egy a temperamentuma az egy 2 nap alatt sok volt, nem erre számítottam. Tudtam, hogy 165cm, de nekem kisebbnek tűnt, és ez a magasság zavart egy kicsit. Meg a képek alapján is vékonyabbnak gondoltam. (Ezt megemlítettem neki, ami úgy tűnik hiba volt.) Így volt bennem egy negatív kép. És hát kicsit sem vagyok rá büszke, de engem megfogtak a holland lányok a kint létem alatt. 2-3. A magasság, az udvariasságuk, nekem új volt.
De az együttlétet is élveztem a lánnyal. Szerettem őt, a kislányos énjét, ahogy a tulipán mezőknél sétált, és nézte őket. Imádtam azt az énjét :). Szerettem, mert megláttam benne önmagamat. Sajnos a külső alapján nézegettem más nőket, nem vagyok magamra büszke, sőt, el is ítélem magam emiatt :/
De hiányzik. Ő azt mondta a találkozás utáni napon, hogy nemtudja mit akar tőlem, bár én sem igazán, hogy tényleg ő az igazi, vagy sem. Én inkább a nemre hajlok. (Most ismét csöndben vagyunk két hete, amit nehezen viselek, de legalább arra fordítom ezt az időt, hogy foglalkozzak magammal, és jobb férfi legyek egy nő számára) A magasság nem tudom, hogy miért, de számomra fontos, talán azért, mert akkor tényleg egyenrangúak vagyunk egy párkapcsolatban, számomra ez viszont fontos. (max 7-8 cm különbség, amit eltudok fogadni, úgy látszik) És amit nagyon szerettem benne, amíg nem ment ki au-pairnek, hogy órákat tudtunk beszélgetni, és akkor a végén mindig jó volt, mert kommunikáltunk, mert foglalkoztunk egymással, és a párkapcsolatainkkal. És tudott engem lelkileg is támogatni. De Hollandiából nem, sőt, egyszer megkaptam, amikor nagyon magam alatt voltam, hogy ő csak boldog emberrel tud együtt lenni.
Bennem megvolt az az elhatározás, hogy a találkozásunkor mindent tisztázok vele, végre beszélgetünk, egyszer próbálkoztam, de akkor csöndességet tapasztaltam. Sőt úgy éreztem, csak ő kell nekem egy életre, akivel kéz a kézben leélhetem az életemet. Az elején még így volt :). Megláttam magamat ő benne. Ezt is nagyon szerettem benne. A pozitív életszemléletét. De már nem éreztem, hogy foglalkozna velem, nem volt mély beszélgetés
sem. Na meg hát nem hittem volna, hogy Hollandiában így felfigyelek a
külföldi nőkre (a magyar nők nem fognak meg, külföldön aránylag több
a pozitívabb, önmagával elégedett nő, és ez engem mindig is vonzott a
nyugat-európai nőkben, és ez élőben is előjött bennem, mert úgy
érzem, ők tudnának kontrorállni). Az elején, még ugyanezt az érzést
éreztem ennél a lánnynál is, de most inkább azt érzem, hogy nagyon
vigyázni kell, hogy mit mondok, hogyan mondom, törékenyen járok...
Nem tudom, hogy ő lenne az igazi, vagy engedjem el örökre. Tanácstalan
vagyok, vajon honnan ismerhetem fel, hogy ki az igazi, vagy honnan azt, hogy
nem ő az.
Sajnos én nehezen adom fel a dolgokat, de az is intőjel számomra, hogy
valahogy úgy érzem, én vagyok az egyetlen aki tényleg törekszik menteni
ezt a kapcsolatot, és nem csak ül és várja a sült galambot (a mentés
terén, én érzem magam aktívabbnak, de az én fejemben úgy van, hogy ez
talán a nő dolga lenne, hiszen érzelmileg ő a fejletebb, bennem ez él...
de lehet ez rossz kép)
Eddig egy biztos érzésem volt ezzel a lánnyal kapcsolatban, hogy
védelmezni akarom őt mindentől, és a legjobbat kívánni neki. De a nagy
hallgatások után, és hogy igencsak nem láttok bele a fejébe, ez bennem
megkérdőjeleződik.
Ugyanis a találkozás végén felhozta, hgoy neki biztonság kell, hogy a
pasi akit választ, mindig vele lesz, de ezt 2 nap után nem tudnám neki
megígérni, ehhez nekem több kell, hogy tisztázzam az érzéseimet. De ezt
nem is értettem felőle, hiszen én teljesen abban a tudatban volt a
találkozás előtt, hogy dobott engem, és most a találkozás utáni nagy
csöndben ezt érzem, és gondolom, hiszen nem beszéljük meg a dolgokat,
akár mennyire is akartam. Nekem ez gyors is volt.
Én úgy érzem, megtettem amit megtudtam, én úgy érzem beleadtam mindent
(kivéve a mély beszélgetést). Ennél többet sajnos nem tudok felmutatni.
Tudom, hogy még én is gyerekesen gondolkodom, és talán a múltban élek
vele... Csak annyit tehetek, hogy foglalkozom magammal, párkapcsolati
témákról igyekszem olvasni, és jobban megismerni önmagamat :).
De tényleg nem tudom, honnan tudhatom, hogy ki az igazi, vagy ki nem. Mert
azt hittem az elején, hogy ő az, elfogad olyannak, amilyen valójában
vagyok, és igyekeztünk, mindig mindent megbeszélni. Most már nem.