Hirdetés

Anyámnak soha nem elég jó, amit teszek

Nem most kezdődött ez az egész, amiről mesélni illetve tanácsot kérni szeretnék. Édesanyám és én soha nem jöttünk ki jól, sőt eléggé viharos a kapcsolatunk. Vannak jobb illetve rosszabb napok, szerettem volna
elég hosszú ideig egy normális kapcsolatot kialakítani közöttünk – néha sikerült apróbb lépéseket tenni ez irányba, viszont olyankor mindig jött valami, ami szétherdálta ezt köztünk. 20 éves leszek, de még itthon élek. Sajnos egy elég komoly és „örök" betegség miatt ott kellett hagynom az iskolát, mert nem végezhetek nehéz fizikai munkát, így új szakma, ezáltal új iskola felé kellett nyitnom. Most végzős vagyok, ez az utolsó évem, de megbolondulok, egyre többször jár az öngyilkosság a fejemben.

Az utóbbi időben nagyon sokszor vitatéma volt köztem és anya közt, hogy jóban vagyok apával és beszélünk. Sajnos a munkájából kifolyólag nála nem tudok lakni, mert ezen is elgondolkoztam már. A másik nagy vitatéma, hogy anya elvárná, hogy szakítsak a párommal, akivel már több mint két hónapja együtt vagyok, komolyan gondoljuk a kapcsolatot (ez abból is meglátszik, hogy én nehezen nyitok új kapcsolatok felé, legyen szó baráti vagy párkapcsolati dologról akár). Múltkor felhoztam anyának, hogy szeretném letenni a jogosítványt autóra, amibe apa is beszállna az összeg felével, a többit én állnám diákmunkából, erre anya nekiállt veszekedni velem, felhívta apát és vele is másfél órán keresztül kiabált a telefonban. Besokallok tőle nagyon. Ellehetetlenít mindenben, ha dolgozni szeretnék menni, inkább bevállal ő plusz napokat, hogy nekem itthon kelljen maradnom a két 9 éves testvéremmel. Ha szórakozni szeretnék
elmenni, szintúgy ezt teszi, ha barátokkal mennék valamerre, akkor 10 percenként hívogat és veszekedik olyan dolgokért, amiket meg sem tettem. A barátnőmmel alig tudok találkozni, mert anya azt se engedi, hogy átjöjjön hozzám, és igaza van a páromnak is abban, hogy az nem kapcsolat, amit az egyik szülő mérgez. Apa vett nekem egy új cipőt, mert leszakadt a munkában a cipőm talpa, ezért is velem veszekedett, hogy felnőtt ember vagyok, gondoskodjak magamról, ne az apám tartson el, mikor megkérdeztem tőle, hogy mégis hogyan, ha miatta nem tudok dolgozni járni, akkor még ő indult meg felém, hogy megver.

Anyának tartoztam 10 ezer forinttal, mivel nem tudtam dolgozni és nem hozta meg az ismerősöm a pénzt, amivel tartozott, így ő fizette be egyhavi telefonszámlámat. E hónapban fizetés utáni napon telefonált, hogy suliból hazafele ha tudok,  hozzak pár dolgot a boltból, otthagytam hatezret, most pár napja szólt, hol a pénz? Másnap vettem le a bankból és az utolsó 9 ezer forintom odaadtam neki, erre
veszekedni kezdett megint, hogy persze, mert én minden pénzem a páromra költöm (ami nem igaz,  szalagavatós bulira fizettem be,  befizettem a telefonszámlám,  mertem venni két pólót magamnak, és körülbelül ennyi volt a fizetésem). Mondtam neki, hogy jövő hónapban adok még 5 ezer forintot neki, erre az volt a válasza, hogy dobjam ki a párom, felejtsem el, többet nem találkozhatok vele stb. A telefonom és az előfizetésem eladtam egy gyerekkori barátomnak, most egy sokkal olcsóbb telefont és díjcsomagot tartok fenn, de elmondani se merem neki,  egyszerűen félek, hogy megütne megint, mivel nő és az anyám,  soha nem emelnék kezet rá, inkább verjen össze, de mégis rettegek tőle. Most nyitottam egy számlát, amiről nem tud, spórolok rá pénzt, és a szakmunkásvizsga után költözök el. Párom szülei azt mondták, költözzek nyugodtan oda, fizetnem se kéne, míg suliba járok - így nincs képem odaköltözni, de itt se jó, folyton 190/100-130 közti a vérnyomásom. A másik dolog, ami miatt nem költöznék, az az, hogy kertes házban élünk, itt a fűtésszezon, a két kicsi nem tud tüzelni, a nagyobbik öcsém haza se jár, mert rá is rászállt anya, és ő inkább menekül a barátaihoz. Így ha anya dolgozik, én tüzelek, én vigyázok a tesókra, mivel állandóan betegek ők is.

Valami tanácsot tudnának adni, hogy tudnék nyugodt környezetet kialakítani, hogy tudnék valami hidat építeni kettőnk közt anyával, hogy elfogadjon engem, hogy ne legyen mindennapos veszekedés köztünk. Próbáltam mindent. Körülbelül tavaly karácsony óta nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. De én próbálom érzékeltetni vele. (Nekem ezt a szót nehéz kimondani, mert nehezen nyílok meg). Amikor tudom, hogy megy dolgozni és úgy érek haza a suliból vagy a munkából, nekiállok főzni, hogy főtt ételt tudjon enni, mielőtt megy, szendvicset készítek neki, kávét főzök vagy mire hazaér, felmosok, esetleg mosok egy adag ruhát, kiteregetek bár tény, hogy néha elfelejtem megcsinálni, ha szól, mert vizsgára készülök vagy dolgozatokra, esetleg hulla fáradt vagyok gyakorlat után. Nekem is vannak hibáim, szoktam hibázni, de ha hibázok is, megbánom, bocsánatot kérek, igyekszem javítani rajta. De úgy érzem, akármit csinálok, neki soha nem lesz elég jó. Előre is köszönöm a választ!


 

Kedves Kérdező!

Sajnos előfordul, hogy az egyik szülő a megromlott házasságot követően mindent elkövet annak érdekében, hogy eltörölje a másik fél képét. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert egyrészt a volt társát teljesen negatív színben tünteti fel, ugyanakkor nem számol azzal, hogy ezt a negativitást generalizálni fogja, vagyis kivetíti a férfiakra. Ha pedig van fiúgyereke, akkor akarva-akaratlanul rávetíti ezt a képet, így közvetetten a saját gyermekét is az apával azonosítja. Emiatt felnagyítja azokat a tulajdonságokat, amelyek jellemzik az egykor férjet, s ha megtalálja azokat a saját gyermekében, akkor mérhetetlen haragra gerjed.

A történet azonban itt még nem ér véget. Nem csak a düh, és nem csupán a negatívnak vélt tulajdonságok hajszolása nagyítódik fel, hanem az a késztetés is, hogy megóvja a gyermekét azoktól a traumáktól, amelyek őt érték, illetve attól, hogy „olyanná váljon, mint az apja”. Az egészséges határokat átlépő féltés azonban hatalomgyakorlássá fajul. A párja helyesen látja, az ilyen szülő „mérgező”. S lám, nemcsak az Ön életét, a kettejük kapcsolatát is mérgezi. Nem véletlen, hogy az öccse nem jár haza, ahogy sajnos az sem, hogy a kisebb testvérei is gyakran betegek.

Érdekes, hogy levele végén többször szóba hozza a hibákat, a bocsánatkérést. Az esetleges hibákat belátni, azokért bocsánatot kérni erény. Viszont az élethelyzeteket (adott esetben egy levélírást) úgy kezelni, hogy bizonyára hibáztam, már vészjósló. Az igazság az, hogy az Ön esetében sem bocsánatot kérni, sem megbocsátania nem kell. Inkább arra volna szüksége, hogy a haragját képes legyen megélni és kinyilvánítani. Érdemes lenne olyan tevékenységet keresnie, aminek során mozgás segítségével vezetné le a dühöt. Noha azt írja, „örök” betegsége miatt ezt nem jöhet szóba, az én meglátásom az, hogy nem véletlenül tette az örök szót idézőjelbe. Mintha tudná azt, hogy ez a betegség nem valódi korlát. Továbbmenve: mintha ez a betegség menekülés lenne a harag megélése elől.

Ha lehetősége adódik arra, hogy önálló életet kezdhessen – legjobb esetben a párjával együtt -, éljen vele! Ez jár Önnek!

Üdvözlettel:

Herceg Attila

Hirdetés
Hirdetés