„A párom szerint túlságosan kötődöm hozzá, azt mondja, ne akarjak ilyen sokat vele lenni, beszélgetni, ahogy ő mondja, rajta lógni. Nekem viszont kevés, amennyit ő szeretne velem lenni... Lehetséges, hogy társfüggő vagyok?”
A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében saját igényeit, kívánságait általában alárendeli a másikénak.
Karácsony és húsvét a legnagyobb közösségi étkezések ünnepe – nem véletlen, hogy épp a téli időszakra esnek... Az ember a legutóbbi időkig rettegett az éhenhalástól, ezért elődünk a tél közepén, a roskadozó karácsonyi asztalnál „ette el” az éhhalál félelmét.
Amikor ugyanis eszik, ő győzi le a világot, ellenkező esetben a világ győzi le őt. És ez hatalmas különbség. A karácsonyi nagyevés a természetnek mutat fricskát.
A mai szülők számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy gyerekeik a különböző digitális eszközök bűvkörében élnek.
A különböző interaktív alkalmazások között is a videojátékok a legvonzóbbak, s egyre több szülő fél attól, hogy gyermeke függővé válhat, vagy esetleg már azzá is vált.
Egy korábbi karácsonyi számunkban szívmelengető interjú ismertette meg olvasóinkat a Honvéd Kórház Koraszülött Centrumának (PIC – Perinatális Intenzív Centrum) munkájával, a pici babák életének megmentéséért folytatott mindennapos küzdelmeikkel.
Nemrégiben rövid hírben értesültünk arról, hogy ez az osztály – ha csak átmenetileg is – bezár. Nem kívánunk az okokkal és az esetleges következményekkel foglalkozni. Helyette álljon itt az akkori interjú az osztály vezetőjével, dr. Nádor Csaba főorvossal.
2014 decemberében szívmelengető interjú ismertette meg olvasóinkat a Honvéd Kórház Koraszülött Centrumának munkájával, a pici babák életének megmentéséért folytatott mindennapos küzdelmeikkel... Nemrégiben rövid hírben értesültünk arról, hogy ez az osztály – ha csak átmenetileg is – bezár.
Gyula egy felhőkarcoló külső oldalán emelkedő üvegfalú liftben, a 20. emeleten áll. Egyedül van. A liftet senki más nem használja, csak ő. Nem kell sietnie. Tétovázik, hogy megnyomja-e a következő emelet gombját, de végül rászánja magát. A lift újabb szintre emelkedik... Gyula remegő lábakkal áll. Bármerre néz, szédítő mélység veszi körül...
Biztonságos virtuális környezetben nyílik lehetőség arra, hogy a segítséget kérő szenvedésnyomását enyhíteni lehessen.
Odajön, rám néz. Nem mond semmit, de persze tudom, mit szeretne… Kutató vagyok, naná, hogy elgondolkodom azon, vajon tényleg a viselkedéséből olvasom ki a vágyait, vagy csak jól ismerem már. Amúgy meg mindig ugyanazt akarja; engem. Persze néha inkább azt, hogy játsszunk, máskor meg hogy simogassam, vagy mellém bújhasson a kanapén (de ha nem lehet, legalább játsszunk vagy simogassam).
Nyilvánvaló, hogy szüksége van rám, azt akarja, hogy foglalkozzak vele. Pedig már régen felnőtt. És nem elég, ha én simogatom – csak akkor elégedett, ha ő is kimutathatja a szeretetét, megnyalja a kezem, a ruhámon keresztül bolházza a karomat. Nehéz úgy gondolni rá, mint egyszerű, ösztönvezérelt háziállatra... Persze nem is kell. Az viszont elengedhetetlen, hogy kutatóként képes legyek elfogulatlanul tekinteni a kutyára mint kutatási alanyra.
Ezerszer láttuk a filmvígjátékokban: a szerelmi bánattól szenvedő főhősnő bekuckózik a tévé elé egy nagy doboz bonbonnal vagy egy bödön fagyival, és bánatos tekintettel csak eszi, eszi az édességet. No persze sokaknak nemcsak a filmekből ismerős az ilyesmi…
Ha valaki tartósan vagy alkalomszerűen fokozott stresszt él át, akkor előfordulhat, hogy „az evésbe menekül”.
