Talán kijelenthetjük, hogy a legtöbb családban gyakran felmerül a kérdés: mikor mondjunk nemet a gyermeknek?
Saját tapasztalataim szerint leginkább a számítógépezés, Playstation- illetve mobiltelefon-használat kérdéskörét érinti leginkább ez a bizonytalanság. A szülők gyakran dilemmáznak azon, vajon mikor jön el a pont, amikor nemet kell mondani. Mi jelzi ezt?
A csend meghalt, s egy kongó lyuk maradt a helyén, melyben mindig akad valami zaj. Lassan csupán romantikus illúzió egy mély csend igazi lehetősége és megélése.
A csendtől való menekülés végül azt eredményezi, hogy elidegenedünk önmagunktól. Frázisokkal, népszerű szlogenekkel, idézetekkel töltjük meg azt az űrt, amit saját lelkünk nem-meghallgatása eredményezett.
Azt gondolhatnánk, az emberek mostanság nem nagyon folytatnak erkölcsi vitákat – ám ennek valójában épp az ellenkezője igaz.
Nem szemlélhetjük tőlünk független balszerencseként azt, ha a politikai közösség, amelyben élünk, nem biztosított megfelelő feltételeket más embereknek arra, hogy biztonságos, kiegyensúlyozott életet éljenek...
Gyakran az az érzésem, hogy egyre több olyan felnőtt és gyerek vesz körül, akik azzal az elvárással élnek, hogy nekik sok minden jár, amiért nem kell tenniük semmit, nem kell tekintettel lenniük senkire.
A folyamatos distresszt átélő gyermek túlérzékeny, impulzív, egocentrikus lesz, akit állandó vészreakciók, tehetetlen düh jellemeznek – olyan, mintha folyamatos harckészültségben lenne.
Aki a tudományos pszichológia világának eseményeit követi, valószínűleg ismeri Diederik Stapel történetét. Stapel a Tillburgi Egyetemen dolgozott szociálpszichológusként, szakterületének köztiszteletben álló kutatója volt.
Egy dolog feltűnő a torzító, csaló kutatók munkásságában: volt valamiféle mondanivalójuk a társas világról, amely erőteljesen kapcsolódott a saját életükhöz.
Túlzás lenne azt mondani, hogy minden betegség alapja a krónikus stressz, de kutatások által is igazolt tény, hogy a krónikus stressz a szervezet minden sejtjét érinti.
A tartós stressz olyan „diszharmónia”, amelyben felborulnak a biológiai rendszereink - hormon- és immunrendszerünk egyszerűen „kicsúszik” az egészséges idegrendszeri szabályozás alól.
Mindannyian tudunk olyan emberekről, vállalkozásokról, politikai szervezetekről, akik, illetve amelyek sorozatos kudarcok után végleg elbuktak – vagy éppen sikert arattak. Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?
Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?
Amint cikkünk első részében fogalmaztunk, sok olyan szempont van, amit átgondolva lehetőséget adhatunk magunknak arra, hogy kellő muníciót rakjunk össze az élet második felének teljes, értelmes és boldog megéléséhez.
Fedezzük fel az erősségeinket, ha még nem vagyunk ezek tudatában – az életünk derekán sem késő, soha nem késő.
A stresszes állapotot kísérő leggyakoribb tünet – a pszichés feszültséggel párhuzamban – a has feszülése. A stressz persze tartós, ilyenkor a puffadás-tünet is krónikussá válhat.
A stresszes állapotot kísérő leggyakoribb tünet – a pszichés feszültséggel párhuzamban – a has feszülése. A stressz persze tartós, ilyenkor a puffadás-tünet is krónikussá válhat.
Nagyjából egy évvel ezelőtt ugyanitt olvashattak a borderline/nárcisztikus pár kapcsolatának dinamikájáról – a borderline résztvevő szempontjából. Lássuk most ugyanezt a nárcisztikus fél oldaláról.
Törvényszerű, hogy partnereinket saját belső rendezettségünknek, integráltságunk fokának megfelelően választjuk – nincs ezzel másképp a nárcisztikus ember sem.
