Jelenlegi hely
Cikkajánlók a magazinból
„Nem tudok élni nélküle”? A passzív-agresszív partner
Labilis önértékelésű, kívülről sikeresnek tűnő, alapvetően nárcisztikus személyiségű férfiak szívesen választanak dependens, passzív-agresszív nőt.
A passzív-agresszív módon működő ember jellegzetessége, hogy a környezetével szeretné magát jónak és áldozatkésznek láttatni, és ennek megfelelő visszajelzéseket kapni.

Mire termett az ember?
Akárcsak az összes többi élőlény, az ember is leginkább olyan dolgokba bonyolódik szívesen, melyek valamilyen módon hasznára válnak.
Néha azonban olyasmit is el kell végeznie, amitől tulajdonképpen szenved… Képes „valamit valamiért” akciókra, a távoli jövőben kecsegtető jutalomért, örömökért aktuális szenvedések felvállalására és elviselésére.

Az eltűnt ember nyomában, avagy az indulatkezelés művészete
Ha abból a kis résből, amely az inger és válasz között húzódik, kiszorul az ember, akkor állati reakcióval kell számolnunk. Ott megszűnik az emberi. Persze rögtön ott a felmentés (ezt már az ember fogalmazza meg): „Felbosszantottak, nem tehetek róla”.
Gondoltál már arra, hogy amikor dühösen rákiabálsz valakire, valójában főnököddé teszed az indulatodat – indulatoddal pedig az illetőt? Hatalmat adsz neki, hiszen megengeded számára, hogy eltüntessen abból az inger és válasz közötti résből, ahol lenned kellene. Ha pedig nem vagy ott, akkor a reakciód nem emberi, hanem állati – Te, vagyis az, aki egyedivé, személyessé, Rád jellemzővé tenné a reakciódat, eltűnsz.

Az evés rejtett örömei
Enni gyanúsan jó dolog. Az rendben van, hogy az étkezéssel elűzzük a zavaró éhségérzetet és ízélményekkel kényeztetjük magunkat, de mindenki érzi, hogy az evés ennél sokkal többet jelent.
Az érzelmi evés jelensége közismert: sokan, ha valamilyen stressz éri őket, enni kezdenek, mégpedig a szükségesnél jóval többet.

A passzív-agresszív anya
Ugyan az igényeit, vágyait, elgondolásait nem jeleníti meg nyílt és érthető módon, de úgy irányítja a környezetét, hogy végső soron az ő akarata érvényesüljön.
Érzelmileg – általában véve és kapcsolataikban egyaránt – alig-alig terhelhetők, ezzel egy időben viszont rendkívül sértődékenyek... A körülöttük élő emberek, főképp a gyerekek az ilyen anyán nem találnak fogást, rossz érzéseik állandósulnak, megjelenik a „szegény mama” és a „nem vagyok jó gyereke az én áldozatos, odaadó anyámnak” szemlélet (így tekint önmagára a gyermek, ami a fejlődő személyiség, önértékelés, önállóság szempontjából meglehetősen kártékony).

Masni nyulat halála napján váltja Egon, a kaméleon
Alaptézis, hogy a szülő mindig megvigasztalja, megöleli s megnyugtatja síró gyermekét. Bármi áron! – tartja a magát jó szülőnek vélő - 21. századi nő és férfi.
Mert mindenki a legjobbat akarja gyermekének, ez elvitathatatlan – ám mindennek ellenére a veszteség, a gyász szocializációs mintáinak közvetítésekor sokan elkövetik azt hibát, mellyel nemcsak rossz példát mutatnak gyermeküknek, hanem minden jószándékuk ellenére meggátolják veszteségélmény-feldolgozási képességének fokról fokra történő fejlődését és megalapozódását is.

Aki él, az visszatérhet - Válás utáni gyász és remény
Übü király a Fehér Házban
Donald Trump, az Egyesült Államok 2020-ban lelépni kényszerülő elnöke valószínűleg nem hallott Alfred Jarry zseniális politikai paródiájáról, mely Übü papáról szó, akit Übü mama addig gyötör, míg rááll, hogy Lengyelország királya legyen.
Négyéves elnöksége alatt szelet vetett és vihart aratott, páratlan mértékben felkorbácsolva a választói indulatokat – maga mellett éppúgy, mint maga ellen.

Pedig olyan jól megvoltunk…
A párkapcsolatok olykor rejtélyesnek tűnő okokból futnak zátonyra. Bejáratott kapcsolatban élő, összeszokott emberek új – akár a korábbinál jobb – élethelyzetbe kerülnek, és ettől egyszerre minden megváltozik.
A harmónia elillan, s a két ember már nem érti meg egymást, egyre inkább sodródnak a szétválás felé. Mi történik ilyenkor, és mit lehet tenni a kapcsolat megmentéséért?
Kivel vagyok én összezárva?!
