Jelenlegi hely

Karmaváltás

Macskák és emberek

2021.07.21.

Küzdök. Nap, mint nap küzdök. Hogy „normális” életet élhessünk. Akkor is, ha autista két gyerekem. Nem akarom megfosztani őket és magamat a normális élettől. Nem akarok bezárkózni. Mindig újra és újra bízom az emberekben, hogy meg fogják érteni, ki fogják bírni egy légtérben a fiammal, még ha néha tényleg nehéz is. Nekem is.

Most is így volt. Elmentünk Görögországba. Igen, autista, igen, nehezebb neki a változást tolerálni és ha ő lenne az egyetlen gyermekem, nem is vinném talán ilyen helyre, bár én azt vallom, a határokat feszegetni kell és ő is csak gazdagodik általa, ha világot lát és nemcsak otthon ül a négy fal között, folyton folyvást ugyanazt a youtube videot nézvén. De persze ilyenkor izgul a repülés és a változás miatt. Emiatt még nehezebben kezelhető, mint máskor. Szándékosan csak róla írok, mert a lányom az alkalmazkodás angyala, pedig ő is autista, de minden autista más. Kende viszont, ha izgul, tikkel, azaz artikulálatlanul rikkantgat és folyton ugyanazt a triviális kérdést teszi fel, jó hangosan. „Mikor szállunk fel? Felszálltunk már? (miközben tudja, hogy igen) Repülünk? Hová repülünk? Mikor repülünk? Gép hangos?”. Ezekre a kérdésekre azonnal várja a választ, ha mégis elvétem a feleleti sebességet, oldalba vág vagy káromkodik rám egy csúnyát („Te szar!”), majd rögtön elszégyelli magát és ijedten bocsánatot kér. Persze mindezt jó hangosan. Ha valami nem úgy történik, ahogyan azt ő elképzelte, például nem az ablak mellé szól a repülőjegye, akkor hangos dühkitörést kap és verekszik, rugdossa az előtte ülő székét vagy épp a testvérét. Ezért nagyon résen kell lenni, hogy megelőzzük a bajt, ebben már lassan a testvérei is profik, bár ők még gyerekek és sokszor nem értik „neki miért szabad már megint? Én is az ablak mellé szeretnék ülni!”. Na ilyenkor van baj. Amire nincs gyógyír. Szép szó, erőszak, szidalmazás nem használ. Mert ilyenkor meg sem hall. Konok és elszáll az agya. Tüzet kell oltani. Valahogy leállítani a gyereket, nem törődvén a rosszalló pillantásokkal és hangos ítéletalkotásokkal, fejcsóváló emberekkel, kommentáló kistesóval. Ilyenkor kell mindemellett eszembe juttatni, hogy egy-kettő-három, mély lélegzet, ez is el fog múlni.

Belátom, megértem, sőt, átérzem, hogy ez másoknak is kihívás. Nem értik. Nem értik, miért ilyen neveletlen, elviselhetetlen ez a gyerek és ha már ilyen, miért hozza a (nyilván hülye) anyja repülni? Egyáltálán mi ez az egész, állnak zavartan, saját komfort zónajukból kiesve. Még előny, ha mind ezek a felettünk gyors ítéletet alkotó emberek magyarok, mert akkor azért a kérdések jellegéből és nyelvi szintjéből jobb esetben felmérik (ha nem a saját önsajnálatukra összpontosítanak), hogy „ezzel a gyerekkel valami nincs rendben”. Jobb esetben. Csak hát az esetek többsége nem jobb eset. Mert az emberek bizony inkább azzal vannak elfoglalva, hogy őket ez mennyire zavarja. Van, aki intelligensebb és egyszerűen arrébb ül. Aztán van, aki úgy gondolja, most jól megnevel minket és rászól a gyerekre, majd rám. És van, aki elkezd szintén artikulálatlanul üvölteni! Igen! Felnőtt emberek utánozni kezdik a Tourette-szindrómás, autista, 12 éves fiút. És van, aki csak ráüvölt, hogy „hallgass már el!”. 

Görögországban, egyik este, egy tavernában kapott dühroham után kimerülten lesétáltunk a tengerpartra és úgy gondoltam, amíg a gyerekek a kóbor kiscicákkal játszanak, én leülök egy nyugágyra (mintegy 50 méterre tőlük) a tenger morajlását hallgatni és közben megpróbálom a gondolataimat rendezni, az idegeimet kisimítani. De nem sikerült, mert Karsa ijedten rohant oda hozzám: „Anya gyere gyorsan, Kendét bántani akarják!”. Erre sietek oda hozzájuk és látom, hogy ott egy férfi és egy nő. A férfi agresszív testtartásban hajol Kende felé és dobbantgat a lábával, a gyerek fölé tornyosulva és ordít. Amint odaérek leülök  egy székre és figyelek. A nő megszólít: „Az a két gyerek szépen viselkedik a macskákkal, de az a fiú nem! Ő ordibál és dobbantgat a lábával és ijsztegeti a macskákat”. Erre mondom én: „nem ijesztegeti őket, hanem Tourette-szindrómás és mindig dobbantgat a lábával és ordibál.”. Mire a nő: „Akkor önnek jobban oda kellene rá figyelnie!”. Ezen a ponton szokott elgurulni a gyógyszerem. Ha csak egy ilyen napot végig csinálna … vajon akkor is ezt mondaná? De visszanyomom a feltörekvő indulatot és azt mondom: „a macskáknak semmi bajuk nem lesz, otthon is van macskánk, sőt most születtek kölykeik is és Kende is imádja őket, de a macskák is elfogadják és szeretik Kendét, annak ellenére, hogy ordibál. Mert a macskák nem a látszat alapján ítélkeznek”. Mire a nő: „én nem ítélkezem, de az a gyerek nem úgy viselkedik, ahogy kell és a macskákat meg kell védeni!”. Ezen a ponton már nem bírtam ki, és megkérdeztem, hogy „Ön a macskákat jobban szereti, mint az embereket?” – „igen, ilyen esetben igen” válaszolta a nő teljes lelki nyugalommal. Ehhez már nem tudtam mit hozzáfűzni. Erre már nincsenek szavak. De aznap éjjel nem tudtam sokat aludni.