Jelenlegi hely

Karmaváltás

Nem hagyjuk magunkat

2021.05.16.

Nem is olyan könnyű elmenni egyedül három gyerekkel biciklizni. De elmentünk.

A múlt vasárnap délelőttöt kerti munkával töltöttük. Ez úgy néz ki, hogy Kende, aki irtó lelkes, öt percenként szólongat, hogy rántsam be neki a vállkaszát, de aztán kaszálás helyett, engem követ, mert nagyon szeretné velem megosztani a vállkasza berregésének örömét: „Anya!!!! hangos??? Berreg???!!!” Széles mosoly. Én meg: „igen, hangos! Szuper, ahogy berreg. Nézd, ott nyírd le, jó?”. Aztán ő leállítja a motort és megint megkér, rántsam be. Pedig már vagy százszor megmutattam neki, hogyan kell berántani. No de hát a rutin. Az ismétlődés élvezete és az a hang …! Én közben próbálnék mással foglalkozni. A cél, a fűszellőztetés. A gép kitolásáig el is jutok, de látom, ágak hevernek szanaszét a vihar után és kutyakaki. Megkérem a másik két gyerekemet, hogy szedjék össze. De ők közben mást is csinálnak, én meg nem vagyok a helyzet ura, mert folyton vállkaszát rángatok. Kisebb vita következik (mert autizmus ide vagy oda, azért a tinis „nincs kedvem” megjelenik ugyanúgy) és mert a telefonnyomkodás mindenek felett, annál érdekfeszítőbb alternatívát nehéz manapság találni és hát valljuk be, nem a faág szedegetés az feltétlenül. Mire az ebédig eljutunk (persze közben ebéd is készült, hogy hogy nem, terülj-terülj asztalkám!), már pattanásig feszült minden idegem, ami nyilván az előző heti oltás következtében beállt egy hetes, semmitől nem múló fejfájásom egyik, de nem kizárólagos következménye. De sebaj, most már vége a munkának, kezdődhet a családi móka: biciklizni megyünk! Ez lesz első közös bringatúránk, mert az újabb iskolabezárásoknak köszönhetően volt időm külön Kírával (míg a fiúk már iskolába jártak) eljárni biciklizni tanulni. Ő eddig nagyon félt a sebességtől és nem mert volna hosszabb túrára jönni. De most! Itt a várva várt pillanat!

Azt tudtam, hogy kihívás lesz a bicikliket az autó tetejére feltenni, tehát lelkileg felvérteztem magam. Miután felpumpáltam őket és már ebbe (meg a délelőttbe) beleizzadtam, egy pokrócot is tettem az autó tetejére, ha elejteném a bringát … arra nem számítottam, hogy a másik irányba fogom ejteni, pont a fejemre … mert ez a csomagtartó olyan, hogy biciklivel a kézben kell nekifutásból felpattanni a kocsira fellépve és onnan pontosan belecélozni a sínbe a kerekekkel, miközben a kormány össze-vissza forog mert ugye a vázat tartjuk csak és nincs harmadik kezünk … aki ezt kitalálta … úgyhogy elsőre valahogy nem sikerült és visszaesett rám a bringa, pont a fejemre. Na, ezen felszívtam magam, nehogy már kifogjon rajtam egy bicikli tartó, nehogy már az ember, ha egyedülálló anya, akkor ne tudjon elmenni bringázni egyet a gyerekeivel! Úgyhogy még egyszer nekifutottam, fel is raktam nagy büszkén a legnagyobb biciklit, az enyémet. Rögzítettem és mentem Kíra bringájáért. Innen gyerekjáték az egész … gondoltam épp, amikor a gondosan rögzített bringám lebukfencezett az autóról nagyokat pattogva a földön. Még mindig tartottam magam, de amikor Kíra biciklijének az ülése a kezemben maradt és fogalmam nem volt, hogyan kell visszarakni, akkor már elkezdtem sírni. Ezen a ponton a legfigyelmesebb gyerekem, Kende, kiszaladt és becsöngetett a szomszédhoz, hogy jöjjön gyorsan segíteni. Szegény azt hitte, csak fel kell rakni a bicikliket, de aztán beíveltem neki, hogy még ülést is kell szerelni. De szerencsére ez egy férfinek tényleg gyerekjáték és már indulhattunk is. A gyerekek a kocsiban megkérdezték: „és a Dunaparton hogy fogjuk levenni és feltenni a bicikliket?” – „minden meg fog oldódni a maga idejében, a lényeg, hogy most elindultunk végre” válaszoltam és pont így is gondoltam. 

Ahogy lerétünk a Dunapartra és kiszálltunk a kocsiból, jött is egy párocska. Rögtön rárontottam a termetes férfira és megkértem, vegye le a bringákat. A hölgy, aki kísérte, eleinte furcsán méregetett, aztán, mire rájött, hogy mi a szitu, elismerően azt mondta: Ön úgy el mert indulni 3 gyerekkel (és ha még tudná, milyen gyerekekkel!) és egy kutyával, hogy nem tudja levenni a bringákat egyedül? Hát ez aztán bátorság, minden elismerésem …!”. Nagy hálálkodás a megmentőknek, aztán pik-pak elindultunk, a gyerekek elöl, én hátul, mert hogy … leesett a láncom az első 5 méteren. Sebaj, visszapattintottam gyorsan és tekertem utánuk. De miért olyan nehéz tekerni …? – filóztam, mire észrevettem, máris leeresztett az első kerekem. Sebaj, jobban elfáradok, kell a mozgás! A réven lenyúltak rólam 10.000 Ft-ot, amit utólag itthon vettem észre, mert a nagy kavalkádban nem eléggé figyeltem a visszajáróra. Viszont a szentendrei szigeten új élet kezdődött, ott már találtam olyan bringást, akinek volt pumpája és felfújtam a kerekemet. Irány a barátok, akik ismerik a szigetet! Hogy motiváljuk a gyerekeket, fagyit helyeztünk kilátásba és a barátaink tudták is, hol kapható. Eltekertünk oda, de mire odaértünk, a várva-várt fagyi elfogyott. Sebaj, a barátok ismertek még két helyet, … de ott sem volt, még nem indult be a szezon. Orrlógatva indultunk vissza. A rév után a Dunaparton egy bicikliző hölgy megijedt a békésen, nyelvlógatva egyenes futó kutyánktól és jó nagyot esett a biciklijével, át az ártatlan kutyán. Ezen a ponton futott be egy régi ismerősöm is, akinek abban a megtiszteltetésben volt része, hogy végighallgathatta a nő siránkozását és a férfikísérője káromkodását, miszerint nyilván mi tehetünk arról, hogy a hölgy nem tud biciklizni. Erősen koncentráltam az általam hirdetett együttérzésre, mely adott helyzetben csak csíráiban jelent meg bennem. Snitt, ez a jelenet is elmúlt, vissza a kocsihoz. Megint fogtam egy pasit, aki felrakta a bringákat, és már otthon is voltunk. Ott már nem volt képem a szomszédot újra zargatni és valahogy, félig magamra ejtve, leverekedtem a biciklit a kocsiról. 

Lehet, hogy Ti most azt gondoljátok, el sem kellett volna indulni, micsoda peches túra volt! Én viszont boldog vagyok, mert megcsináltuk és tudom, hogy újra sikerülni fog. Nem hagyjuk magunkat!