Kétségbeesett Anya hívja fel a Nevelési Tanácsadót. 4 és fél éves kisfia egészségéért aggódik, aki rendre visszatartja a székletét. A kisfiú nem hajlandó WC-re menni, de a pelenkás megoldás sem segít. A szülők 4-5 napig, néha akár egy hétig is várnak, de nem történik semmi. Ilyenkor aztán jön a kúp, a hashajtó szirup vagy akár a beöntés, aminek hatására hosszú hercehurca eredményeként, nagy fájdalmak közepette végre megszületik a Kaka. Egy pár nap béke, majd minden kezdődik elölről. Már voltak orvosi kivizsgáláson, gasztroenterológusnál és homeopatánál, figyelnek a kellően rostos étkezésre és a testmozgásra, de semmi nem segít, szervi okot pedig nem találtak. Arra kérem őket, hogy jöjjön együtt az egész család.

Szakmai delelőjén minden magára adó orvos megpróbál megszervezni magának egy olyan tanulmányutat, amelyik illik szakmai fejlődésébe. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen én is ezt tettem, de már jóval túl a szakmai fejlődésem zenitjén, ráadásul ez a „tanulmányút” kényszer hatására történt, és szakmai palettáját néhány nem várt esemény alaposan kiszélesítette. S ami igazán különlegessé tette a „továbbképzést”, az az, hogy most a „másik oldalról” tapasztalhattam meg a hazai egészségügyet, a beteg oldaláról élhettem át az egyszerű, mindennapi problémákat.

Teljesen más vakon születni, mint elveszteni a látást. Ha valaki vakon születik vagy gyermekként vakul meg, akkor a vakság természetessé, magától értetődővé válik, viszont minél később történik, az adaptáció annál nehezebb feladat. Felnőttkorban a látás elvesztése olyan szeizmikus, elementárisan negatív esemény, amely szétveti azokat a kereteket, amelyek között mindaddig a világgal kommunikáltunk. A megváltozott körülmények az egyén számára új kereteket jelölnek ki, mind a világgal és másokkal való kommunikációja, mind saját testéhez és identitásához való viszonya tekintetében. A döntő kérdés, hogy ezek a keretek korlátok lesznek vagy egy olyan kihívásokkal teli lehetőség-tér, amelynek szabályait és határait feltárva, új képességekkel és viszonyulásmódokkal megtöltve azt újra élhetővé és otthonossá válik a világ.

Trauma hatására az ember nemcsak önmagát, hanem az őt körülvevő világot is újraértékeli: megtanulhat nemet mondani és saját magát tartani szem előtt, megtanulhatja, hogy csak a pozitív kapcsolatokat érdemes fenntartania – és megtanulhat végre megnyílni nekik, tőlük segítséget kérni és elfogadni. A túlélők saját maguk számára is meglepő módon a halandóság élményének hatására új viselkedéseket próbálnak ki – olyanokat, amelyeken talán régóta gondolkodtak, de soha nem merték megpróbálni.