Aki a tudományos pszichológia világának eseményeit követi, valószínűleg ismeri Diederik Stapel történetét. Stapel a Tillburgi Egyetemen dolgozott szociálpszichológusként, szakterületének köztiszteletben álló kutatója volt.
Egy dolog feltűnő a torzító, csaló kutatók munkásságában: volt valamiféle mondanivalójuk a társas világról, amely erőteljesen kapcsolódott a saját életükhöz.
Ádám udvarias, de halk szavú és jámbor középiskolás, nem tartozik az osztály menő arcai közé, inkább népszerűtlenként jellemzik társai. Álprofilját viszont közel ezren követik az Instagramon.
Felbátorodva az anonimitás adta lehetőségektől, egy teljesen más személyiséget öltenek magukra, nemritkán kitolva erkölcsi határaikat is.
Mindannyian tudunk olyan emberekről, vállalkozásokról, politikai szervezetekről, akik, illetve amelyek sorozatos kudarcok után végleg elbuktak – vagy éppen sikert arattak. Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?
Hogyan lehet eljutni a kudarctól a sikerig? Mi különbözteti meg az örök vesztesektől azokat, akik végül győzni tudtak?
Társadalmunk elvileg nagyra értékeli a küzdeni tudást, s lépten-nyomon hajtogatjuk gyerekeinknek, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A valóságban azonban mintha nem egészen ez lenne a helyzet.
Lépten-nyomon hajtogatjuk gyerekeinknek, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. A valóságban azonban mintha nem egészen ez lenne a helyzet...
Világszerte terjed egy új lakhatási forma: a közösségi otthon.
Az angolul co-livingnek vagy co-housingnak nevezett megoldás lényege, hogy egy lakóközösség tagjai egy lakásban – vagy akár egy egész, rendelkezésükre álló épületben – közösen használnak bizonyos helyiségeket, például a konyhát és a nappalit, de azért saját, külön hálószobájuk és fürdőszobájuk van.
Egy kutatás szerint 21 pontos különbség is létrejöhet a fiatalok IQ-jában a kamaszkor kezdete és vége között. Ezzel megdőlni látszik az a régóta uralkodó feltételezés, miszerint az intelligenciánk – az esetleges időskori hanyatlástól eltekintve – csak kevés változást mutat életünk folyamán.
„Felnőttkorodban majd hálás leszel nekem ezért” – hangzik gyakran a válasz, amikor a serdülő kiböki, hogy nem szeretne zeneórára, edzésre vagy különtanárhoz járni.
A kisebbségek sok esetben nem is igazán abban sikeresek, hogy meggyőzik a többséget a saját igazukról, hanem privát, rejtett, kevésbé direkt hatásokat váltanak ki.
Az emberek egész egyszerűen elfelejtik, hogy ami ma dominánsnak és normálisnak számít, kicsivel korábban még a kisebbség deviánsnak tekintett véleménye volt.
A kapuzárási pánikról már mindenki hallott, rengeteg film, cikk stb. foglalkozott a témával, ám nem ez az egyetlen válság, amit életünk során átélünk. A kapunyitási és kapuzárási pánik alapvetően ugyanabból a problémából ered: mindkettő jelentős életváltozást jelent - fejti ki Alexandra Robbins és Abby Wilner, akik először írták le a "kapunyitási pánik" jelenségét 2001-ben megjelent Quarterlife Crisis című könyvükben.
A kapuzárási pánikról már mindenki hallott, rengeteg film, cikk foglalkozott a témával, ám nem ez az egyetlen válság, amit életünk során átélünk. A kapunyitási és kapuzárási pánik alapvetően ugyanabból a problémából ered: mindkettő jelentős életváltozást jelent. A „kapuzáró” elmélkedni kezd múltjáról, hogy azt az életet éli-e, amit gyermekként elképzelt, közben realizálja azt, hogy az idő igencsak telik felette. Ezzel szemben a „kapunyitó” személyre új döntések, újabb felelősségek várnak, a jövő pedig nem kiszámítható.
Mire jó a vitázás és egyáltalán mi fán terem a jó vita? Életünk során rengeteg szócsatát vívunk, s bár sokaknak egymás meggyalázása jut eszébe róla, a vita igenis produktív tud lenni – és nemcsak a feszültség levezetése céljából.
Életünk során rengeteg szócsatát vívunk - s a vita igenis produktív tud lenni, nemcsak a feszültség levezetése céljából.
