Csak a pszichiátereket és a kövér embereket kezeli a szóbeszéd olyan mostohán, mint az anyósokat – jegyzi meg tréfásan  az első jelentős anyóskutatást összegző könyvről írt ismertetőjében Sussman. Magyarországon valószínűleg alig van olyan ember, aki életében ne hallott volna legalább egy anyósviccet. Sőt nemcsak Magyarországon, de a világ számos országában hasonló a helyzet. Ha egy könyvtár katalógusában rákeresünk az „anyós” szóra, a  találatok többsége (ha nem az összes) jó eséllyel anyósvicc-gyűjtemény, anyósokról szóló anekdotázó könyv vagy egyéb humoros írás lesz. Ennek tükrében tehát ha igaz a mondás, hogy „minden viccnek a fele igaz”, az anyósoknak mitológiai szörnyekkel vetekedően rettenetes lényeknek kellene lenniük.

A személyes konstrukciók elmélete, ahogyan Kelly elnevezte teóriáját, abban a filozófiai kiindulópontban gyökerezik, hogy semmi sem szent ebben az univerzumban.

A reklámokból, a filmekből, az internetről áradó képek sokasága irányt ad a vágyainknak is. Gyakran onnét tudjuk, hogy mire vágyunk, hogy a fantáziánkat megragadja egy kép (cigarettázó férfiak az alkonyati prérin, kisbabáját ringató anya egy derűs családi ház nappalijában, kollégáinak terveket mutató energikus mérnök). A vágy fogalmából fakadó „etikai” feladat az, hogy megtaláljuk az igazi vágyunkat a sok imaginárius vággyal szemben.

Van egy társasjáték, amiben játszva tanulhatjuk meg azt: hogyan figyeljünk magunkra és adjuk meg magunknak azt a törődést, ami kijár, és hogyan figyeljünk másokra, hogy meglássuk őket olyannak, amilyenek valójában. Ha az elvárásaink szűrőjén keresztül szemléljük az embereket, mindig torzított képet kapunk, hiszen csak annyit látunk belőlük, hogy miben felelnek meg, és miben nem felelnek meg a szükségleteinknek. Az igazán tápláló, fejlesztő, biztonságot adó – feltétel nélküli – szeretet csak az elvárás-nélküliség talaján képes kicsírázni.