A tekintetének mindig ki vagyunk téve – még ha álcázzuk is magunkat, bizonyos tekintetetek „átláthatnak” rajtunk.

Az eddigi kutatások arra az eredményre jutottak, hogy nincsenek abszolút módon megkülönböztető viselkedéses jelek, amelyek Pinokkió orrához hasonlatos módon megbízhatóan mutatnák, ha valaki hazudik. Izgalmas kérdés, hogy ha absztrakt módon olyan könnyen eldönthető, mi igaz és mi nem (legalábbis a személy számára), akkor hogyan lehetséges, hogy a kutatók nem találnak teljesen egyértelmű fiziológiás és viselkedéses jeleket, amik a hazugságot kísérik?

A Baltazár Színház 1998 óta egyedülálló kezdeményezés Magyarországon, amely két célt tűz maga elé: a művészeten keresztül megmutatni, hogy a fogyatékkal élők is olyanok, mint bárki más – értékeinkben, gondjainkban és örömeinkben nem különbözünk. A másik cél pedig bebizonyítani, hogy az értelmi sérültek képesek valódi művészetet létrehozni, ami nem fogyatékos művészet, és amit a közönség nem „ahhoz képest” élvez, hanem önmagáért – mert jó.

Az persze nem újdonság a pszichológiában, hogy cselekedeteink nagy részét automatikusan végezzük, és legfeljebb utólag tudatosítjuk, hogy mit is csináltunk (ha egyáltalán tudatosítjuk). Életünk legnagyobb részében rutintevékenységet végzünk: dolgozunk, gyereket nevelünk, takarítunk, közlekedünk, újságot olvasunk, szórakozunk stb. Ha e mindennapi, megszokott tevékenységek közé valami új, szokatlan, ismeretlen esemény ékelődik, ami újfajta reakciót kíván, legtöbbször azt is múltbeli tapasztalataink, ismereteink alapján próbáljuk megoldani.