A munkahely világa éppen olyan színpad, mint az élet összes más területe. Mindenki színész, aki illúziót kelt, és egyben néző is, aki mások és a saját(!) előadását vagy annak egy részét figyeli – és olykor elhiszi.
E színházban a bántó hangvétel, a mentális terror is a „művészi kelléktár” része. Mi áll az arrogancia hátterében? Hogyan lehetünk védettek az elszabadult vezető lélektani ámokfutásával szemben?
A „szellemmé válás” és a „kispadra ültetés” olyan jelenségek, melyek – bár jóval kisebb mértékben – léteztek régen is, de az online lehetőségek hihetetlenül megnövelték előfordulásukat. Egy olyan nőnek azonban, aki magánéletében végre valami jóra vágyna, komoly érzelmi veszélyt jelenthet mindkettő.
Nem jön se elbocsátó szép üzenet, sem elköszönés, sem magyarázat...
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „a mai felvilágosult világban” a racionalitás uralkodik, és a természeti törvényekkel nem magyarázható, vagy azoknak egyenesen ellentmondó jelenségekben, a csodákban való hit már csak a gyerekeknek való. Ha azonban egy kicsit belegondolunk, rögtön rájövünk, hogy erről szó sincs. Sőt: nem vagyunk egy kicsit túl hiszékenyek?
Nem idegen tőlünk, hogy elhiggyünk megmagyarázhatatlan – sokszor képtelennek tűnő – dolgokat, és az, hogy ezt a világ tiszteletre méltó hagyománynak vagy sületlenségnek minősíti-e, csakis a kulturális megítéléstől függ.
