Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani. A szeretet utáni vágy felnőtt korban legfőképpen a csecsemőkori érzelmi kötődések alapján formálódik.
Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani.
A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan. Elkap egy megmagyarázhatatlan folyamatosan a mélybe húzó erő, s reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat. Számtalanszor látjuk, hogy az évek telnek, és még mindig ugyanott tapossuk mókuskerekünk jól ismert ritmusát.
A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.
Jótett helyébe jót várj – sokak szerint ez csak a mesében érvényes. Valójában azonban a viszonzás társas viselkedésünk egyik alaptörvénye; nem kis részben ennek köszönhető, hogy az emberi faj ilyen sokra vitte a földön. Mégis, a mindennapi életben néha azt kívánjuk, bárcsak ne kellene szinte kényszeresen engedelmeskednünk ennek a normának.
Jótett helyébe jót várj – sokak szerint ez csak a mesében érvényes.
Hogyan viselkedjünk úgy, hogy egyszerre tudjuk önmagunkat tisztelni és kivívni mások tiszteletét? Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?
Hogyan kerüljük el az önzést, a gyávaságot és a felelősség elhárítását? Hogyan legyünk jó emberek?
„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig alkoholista? A reziliencia kiemelkedő eseteiben mindig van valami elvárásainknak ellentmondó…”
„Vajon miért tud valaki egy ugyanolyan jellegű traumából felépülni, amiből más nem? Miért lesz valaki egy végtag elvesztése után paraolimpián induló sportoló, nem pedig alkoholista?
A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása.
A fiatal felnőttkor egyik embert próbáló feladata a szülőktől való fizikai és érzelmi eltávolodás, az optimálisnak tűnő távolság megtalálása, kialakítása.
Idézzünk fel egy pillanatot, amikor éreztük, párunk mennyire szeret minket. Talán most is élénken él bennünk tekintete melegsége, a belőle sugárzó elfogadás, vonzalom, a legszebb közös napunk boldog békéje. Szinte a sejtjeinkben is érezzük, s elmosolyodunk.
Néha előtörnek olyan képek is, amikor komorak voltunk és féltünk, ezért dühösen győzködtük, majd kerültük egymást.
A legtöbb ember párkapcsolatban szeretne élni – lehetőleg olyan kötelékben, amely biztonságot és szeretetet nyújt, kölcsönösségre és tiszteletre is alapoz, vagyis olyan nyugalmat teremt, melyben nem kell folyton hátratekintgetni, ki vagy mi veszélyezteti ezt.
És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal keresnének olyan partnert, akivel boldogtalanok lehetnek. Más esetekben pedig úgy ragaszkodnak láthatóan nem jól működő kapcsolatukhoz, mintha lehetetlen lenne a változtatás, hiszen a következő „idővel úgyis ugyanilyenné válik”...
