A passzív-agresszív módon működő ember jellegzetessége, hogy a környezetével szeretné magát jónak és áldozatkésznek láttatni, és ennek megfelelő visszajelzéseket kapni.

Érzelmileg – általában véve és kapcsolataikban egyaránt – alig-alig terhelhetők, ezzel egy időben viszont rendkívül sértődékenyek... A körülöttük élő emberek, főképp a gyerekek az ilyen anyán nem találnak fogást, rossz érzéseik állandósulnak, megjelenik a „szegény mama” és a „nem vagyok jó gyereke az én áldozatos, odaadó anyámnak” szemlélet (így tekint önmagára a gyermek, ami a fejlődő személyiség, önértékelés, önállóság szempontjából meglehetősen kártékony).

Amennyiben egy gyerek életéből hiányzik a feltétel nélküli, biztonságot nyújtó időszak, elképzelhető, hogy egész életében ezt a meg nem kapott, de folyamatosan vágyott állapotot fogja keresni barátságaiban, párkapcsolataiban. Hajlamos lesz arra, hogy függő, kiszolgáltatott helyzetekbe kerüljön, csak azért, hogy egy kis biztonságot, melegséget kapjon – sokszor méltatlan helyzetekbe hozva magát kergeti a reményt, hogy egyszer felnőttként majd megkaphatja azt, amit gyerekként nélkülöznie kellett. A fájdalmas és elfogadhatatlan tény azonban az, hogy ez soha nem fog megtörténni…

Hogyan is állunk a „valósággal”? Miért szeretünk néha olyasmiben hinni, aminek kétes a valóságtartalma?