A hétköznapokban a viselkedésünket programszerűen szabályozó sorskönyvet időről-időre visszatérő kellemetlen epizódok formájában észleljük, ugyanakkor szervesen a személyünkhöz tartozóként éljük át – fel sem merül, hogy a dolgok esetleg másképpen is történhetnének. Gyakori illúzió az, hogy életünket önálló döntéseink irányítják, miközben valójában nemegyszer inkább olyan zongorajátékosra hasonlítunk, aki egy előzetesen beprogramozott kotta szerint játszik.

Egy nárcisztikus karakterű (egyszerűbben: önző) férfi párkapcsolati működésére jellemző: mindig az ő szavának kell érvényesülnie, nem lehet vele kompromisszumot kötni, agresszív szorongással reagál minden olyan helyzetben, ahol azt érzi, az ő érdekei csorbulhatnak. Valójában nem történik más, mint hogy a „kisgyerek” kemény eszközökkel harcol önmagáért, és nem dekódolja, hogy nem az anyjával, hanem felnőtt párjával kellene érzelmi összhangot kialakítania. Olykor kíméletlennek is mutatkozhat, amennyiben érzéketlen hidegséggel kezeli társa érzelmi szükségleteit, mert minden szituációban csak saját szempontjait érzékeli.

„Zárd már el, ha mondom… Telefonon beszélek... Nem hallod?Halkítsd le! Ne várd meg, míg odamegyek… Na végre…” Ugye ismerős a fenti monológ? Vajon mi történt?  Kedves, aranyos gyermekünk miért változott meg? Hiszen még alig 11-12 éves. Nos, tudomásul kell vennünk, hogy a fejlődés felgyorsult, már egészen korán szembe kell néznünk azzal, hogy gyermekeink kamaszkorba lépnek, és a határok feszegetésével jelzik: távolodnak, elutasítják a közeli, fontos felnőttek szabályait/értékrendjét, s kitermelik a sajátjukat, a saját kortárs csoportét.