...a többiekhez képest rosszabb teljesítményt nyújtottak az érzelmi intelligenciát felmérő tesztekben. Ezek a váratlan eredmények elemi erővel hoztak felszínre egy alapvető problémát. Amennyiben a machiavellisták bizonyos kognitív hiányosságokat mutatnak, hogy képesek túljárni mások eszén? Ha nem látják át másoknál  könnyebben és gyorsabban a személyközi kapcsolatokat, hogyan lehetnek sikeresek a manipulációk és félrevezetések során?

Az elszakadás kezdetben az ifjú érdeke, hisz nyilvánvaló, hogy a szülő a leválási folyamat során veszteségek sorozatát éli át. Még egy lélektanilag képzett és nagyvonalú anyuka vagy apuka sem harcol azért, hogy végre valahára kisebb presztízse legyen a gyermekénél, szűküljenek a szerepei, szegényesebbé váljanak mindennapjai. Az elköltözés a leválás lényeges eleme, de önmagában még nem jelenti a felnőtté válást, ahogy a munkába állás vagy akár a házasodás sem.

A hétköznapokban a viselkedésünket programszerűen szabályozó sorskönyvet időről-időre visszatérő kellemetlen epizódok formájában észleljük, ugyanakkor szervesen a személyünkhöz tartozóként éljük át – fel sem merül, hogy a dolgok esetleg másképpen is történhetnének. Gyakori illúzió az, hogy életünket önálló döntéseink irányítják, miközben valójában nemegyszer inkább olyan zongorajátékosra hasonlítunk, aki egy előzetesen beprogramozott kotta szerint játszik.

Egy nárcisztikus karakterű (egyszerűbben: önző) férfi párkapcsolati működésére jellemző: mindig az ő szavának kell érvényesülnie, nem lehet vele kompromisszumot kötni, agresszív szorongással reagál minden olyan helyzetben, ahol azt érzi, az ő érdekei csorbulhatnak. Valójában nem történik más, mint hogy a „kisgyerek” kemény eszközökkel harcol önmagáért, és nem dekódolja, hogy nem az anyjával, hanem felnőtt párjával kellene érzelmi összhangot kialakítania. Olykor kíméletlennek is mutatkozhat, amennyiben érzéketlen hidegséggel kezeli társa érzelmi szükségleteit, mert minden szituációban csak saját szempontjait érzékeli.