„Mintegy 8 évvel ezelőttig vezetői ügyfeleim körében ritkán találkoztam kirívóan perfekcionista vezetővel, ám az utóbbi időben (kb. 7 éve) azt veszem észre, hogy a vezetőkkel való munkámban egyre gyakrabban bukkan fel ez a téma.” (V.J.)
Nehéz gazdasági körülmények között ugyanis egy vezetőnek sokkal jobban kell féltenie állását, pozícióját, az ezzel járó juttatásokat.
„Az oroszlán elkapja a zebrát. Vagy éppen nem sikerül neki. A természetben a stressz soha nem tart sokáig. Mennyire másképp van ez társadalmunk dzsungelében, az iskolában, a munkaerőpiacon, a munkahelyen, a kávézóban, ahol támadás és menekülés nélkül versengünk egymással. Ülünk egymással szemben, tanácskozunk, kávét iszunk, ebédelünk. A társadalmi dzsungelben a stressz fontos szerepet játszik. Ugyanazon anyagok kerülnek a véráramba, mint az oroszlán és a zebra esetében, csak épp a jelenség sokkal lassabban zajlik. A társadalmi stressz heteken, hónapokon, sőt éveken át is tarthat.” (Mark Mieras: Többet ésszel)
Sokszor nem is tudjuk szétválasztani, hogy félünk avagy szorongunk valamitől.
Stresszkezelő képességeink optimalizálása azon túl, hogy csökkenti a hétköznapi feszültségeket, növeli viselkedésünk hatékonyságát a hétköznapi problémák és konfliktusok megoldásában, így hosszabb távon nemcsak a stressz kezelését, hanem megelőzését is szolgálja. Segít az egészség megőrzésében, javítja az életminőséget, csökkenti az egészségügyi költségeket, emellett növeli a munkaerő-piaci versenyképességet.
Stresszkezelő képességeink optimalizálása hosszabb távon nemcsak a stressz kezelését, hanem megelőzését is szolgálja.
A szomatizálók körében például gyakori, hogy eltúlozzák a stressz jelentőségét és fontosságát, s a lehető legrosszabb kimenetelt (pl. „ez tönkre fog engem tenni”) valószínűsítik. Ez a gondolkodásmód gyakran a testi tünetekre is jellemző (pl. „ez a fájdalom soha nem fog elmúlni”). Könnyen belátható, hogy az ilyesfajta katasztrofizálás csak fokozza a negatív érzéseket és nem enged teret a pozitív érzelmeknek.
A negatív érzelmek kifejezése segítheti, hogy azoknak ne legyen egészségkárosító hatása.
A stressz, ha állandósul, betegséget okozhat. Kimerítheti a szervezet alkalmazkodóképességét, rongálja az önbizalmat, gyengíti a kontrolláltságot, a biztonságérzetet. Megküzdeni a stresszel többféle úton is lehet. A kiváltó tényező jellegzetességei, a személyiség konfliktusmegoldó-képessége árnyalja a lehetőségeket. A komolyabb stressz előbb vagy utóbb kikényszeríti elszenvedőjéből a változást. Megküzdeni vele természetesen akkor lehet a legjobban, ha megértjük, mi is hívta elő.
Az intim kapcsolat – ideális esetben – az érzelmi feltöltődés, a biztonságérzés, az önbizalomban való megerősödés terepe. A párkapcsolatok, házasságok elején gyakran mindez megadatik, de később, az évek múlásával nő az elégedetlenség a partnerrel, a családi szokásokkal, a légkörrel, a szexualitás minőségével avagy mennyiségével, a másik mindent kontrollálni akaró természetével szemben. Változnak az értékek, a célok, az életkor, a terhek, a vágyak és az örömforrások. Nem minden házasság képes rugalmasan követni mindezt.
A megbocsátás hosszú és nehéz folyamat, melyhez kitartás és elköteleződés szükséges. Talán erre célzott Mahatma Gandhi, amikor azt mondta, hogy a „megbocsátás az erősek erénye, a gyengék sohasem bocsátanak meg”. A megbocsátáshoz vezető többlépcsős úton gyakran történnek elakadások, megtorpanások vagy akár visszalépések.
Főnökünk kritikusan értékeli a munkánkat, párunk elfelejt felköszönteni a házassági évfordulónkon vagy átvernek a boltban… Mindenkit érnek ún. interperszonális, azaz másik személyhez köthető sérelmek. Ilyenkor felerősödnek negatív érzelmeink – megbántottnak, sértődöttnek, dühösnek érezzük magunkat. A megbocsátás hiánya felerősíti és „tartósítja” ezeket az érzéseket.
Ma a média minden lehetséges csatornáján keresztül – és azokon kívül is – elárasztanak az információk, ahhoz azonban nincsenek megfelelő eszközeink, hogy fel is dolgozhassuk az így nyert adatokat, és megküzdhessünk az egyre növekvő stresszel. Megfelelő információkezelő kompetenciák híján viszont ki vagyunk szolgáltatva a plakátokról integető szilikonmellű, csontvázalkatú modell-lányoknak, a Photoshopnak, vagy a szappanoperák érzelmeiket bámulatos művészi érzékkel kezelő sztárjainak, akik észrevétlenül kúsznak be életünkbe, és hatással vannak testképünkre, identitásunkra és önértékelésünkre is.
A XXI. század temérdek vívmánnyal ajándékozta meg az emberiséget, az Airbuszok és a Google Earth óta meglehetősen lecsökkentek a távolságok, a kábeltévé és az internet szélessávú csatornáin hömpölyögő információáradat az időt felgyorsította, ám nem növelte a társadalomban az érzelmileg stabil, lelkileg kiegyensúlyozott emberek arányát. Sőt, manapság a depresszió, szorongás, szenvedélybetegségek, magatartásproblémák, evészavarok olyan természetességgel fészkelik be magukat mindennapjainkba, hogy lassan fel sem tűnik nekünk, hogy jelenlétük korántsem természetes.
