A családokban általában többféle reakció születik minden misztikus és megmagyarázhatatlan tünetegyüttesre: a legrosszabb esetben szándékos bosszantásnak tartják a gyermek részéről és büntetik érte, de előfordulhat az is, hogy évekig tabuként kezelik, nem beszélnek otthon róla, de az okát folyamatosan keresik.
„...vannak ezek a fura mozgások, néha hangadások, amiket nem tudok kontrollálni, és nem tudom azt sem, hogy miért csinálom.”
Európa egyes pontjai olyan szent zarándokhelyek voltak, ahová az őrülteket a városok és a kórházak együttes szervezésében utaztatták el - a gyógyítás összefonódott a kirekesztés szándékával. Azonban ez a gyakorlat nem magyarázható kizárólag az alapján, hogy az őrültek haszontalanok voltak vagy veszélyt jelentettek volna a városlakókra. Sokszor nem léphettek be például a templomba sem, nyilvánosan megkorbácsolták őket és egy színlelt hajtóvadászat keretében kergették őket ki a városból. A száműzetés tehát rituális színezetet öltött, a hajóra szálló bolondot nemcsak magával viszi a víz, de meg is tisztítja. Sok városban azonban már a kapuknál fogságba ejtik az őrülteket, így pecsételve meg kirekesztettségüket, hiszen sem a belépés, sem a visszatérés nem lehetséges számukra.
A száműzetés rituális színezetet öltött: a hajóra szálló bolondot nemcsak magával viszi a víz, de meg is tisztítja.
Meddig érdemes élni? Ezt a kérdést nem illik feltenni. Ugyanis nagyon rossz íze van. Aki ehhez hasonló kérdéseket feszeget, darázsfészekbe nyúl. Én mégis farizeus magatartásnak vélem, ha a demenciával foglalkozó szakemberek – elsősorban erkölcsi vagy jogi korlátokra hivatkozva – kényelmesen megkerülik vagy a szőnyeg alá söprik a kérdést.
A várható életkor világszerte követhető növekedését első megközelítésben egyértelműen örömteli eseménynek, a civilizáció és a tudomány diadalának tarthatjuk. Gondoljunk csak azokra a népekre, akik az elégséges élelemnek, a tisztább ivóvíznek – vagy egy-egy súlyos betegség megfékezésének – köszönhetően élnek ma hosszabb ideig. Ezekben az esetekben egyértelmű, hogy az újonnan nyert éveket erejük teljében lévő (fiatal vagy középkorú) személyek kapják, akik teljes mértékben képesek az alkotásra és az örömök befogadására. A ténylegesen idős emberek (pl.
A szerelem motívuma műveiben sohasem a test vagy a lélek pihenőjeként jelenik meg. A nő helye nála Isten és a férfi között van. A nő az, aki szenvedésre, gyötrődésre ítéli a férfit, ő a kísértés. Férfialakjainak nagy része egyszerre két nőt szeret: az egyiket szánalomból, a másikat pedig szenvedélyes szerelemmel. Rosszakarói azt is pletykálták róla, hogy erőszakot követett el egy kislányon. És valóban, ha alaposan utánajárunk, a gyermekkori erőszak és a gyermekek közötti erotika több művében is megjelenik. Azt azonban soha nem fogjuk megtudni, hogy ez egy régi, elfojtott emléket vagy pedig egy beteljesületlen vágyat szimbolizál-e. A 19. század közepén még nem léteztek gyógyszerek az eskór ellen, ezért az orvosok gyakran az univerzális gyógymódot, az utazást ajánlották betegeiknek. Dosztojevszkij a doktorok tanácsára két nagy európai körutat is tett, amelyek során megismerkedett élete egyik legnagyobb szenvedélyével, a rulettel.
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz és a világirodalom egyik legjelentősebb alkotója. Csodálatosan misztikus, filozofikus és lélektani ihletettségű művei a mai olvasó számára éppúgy aktuális mondanivalót kínálnak, mint bármilyen kortárs szépirodalmi alkotás. Dosztojevszkijt nevezik a lélektani regény nagymesterének. Mégis milyen élményekből, hangulatokból és tapasztalatokból építette fel hőseit? Választ kaphatunk erre, ha megpróbálunk utazást tenni a nagy író lelkivilágába és személyiségébe.
Van egy hely, amit nem akarunk ismerni, mégis valahogy önkéntelenül is ismerős. Színpada mindannak, amivé váltunk, amit elrontottunk, elrontattak velünk. Van úgy, hogy muszáj oda menni. Van úgy, hogy az egyetlen esély, hogy egyáltalán eljussunk valahova. A jó hír azonban az, ha elég erősek leszünk, eljönni is muszáj lesz.
Van egy hely, amit nem akarunk ismerni, mégis valahogy önkéntelenül is ismerős. Színpada mindannak, amivé váltunk, amit elrontottunk, elrontattak velünk. Van úgy, hogy muszáj oda menni. Van úgy, hogy az egyetlen esély, hogy egyáltalán eljussunk valahova. A jó hír azonban az, ha elég erősek leszünk, eljönni is muszáj lesz.
A korábbi hazai viszonyokat tekintve a pszichiátriákon kétféle osztály létezett: az egyik a pszichoterápiás osztály színes tévével és szép abroszokkal – ott voltak az akkori terminológia szerinti „neurotikus” betegek. A másik a pszichiátriai osztály: lelakatolt fekete-fehér tv, nyomorúság, hugyos pizsama – ott voltak többek közt a „bolondok”, a pszichotikus zavarokkal küszködők is, és azok, akiket súlyosabb tünetegyüttesük miatt annak diagnosztizáltak. Az volt a tervem, hogy megpróbálunk csinálni egy olyan helyet, ahol pszichoterápiás módon lehet dolgozni pszichotikus és súlyosabb diagnózisú személyiségzavaros betegekkel is, ahol színes tv van és szép abrosz.
Az van itt, aki elfogadja, hogy együtt dolgozzunk. Nyitva van az ajtó, bármikor el lehet menni és semmit nem kell csinálni… Ezt nagyon nehéz egy páciensnek megérteni és elfogadni, mert abban nőtt fel, hogy mindig akartak tőle valamit, mindig kellett csinálni valamit. Sőt, van úgy, hogy ha destruktív módon viselkedik, azt mondjuk: menj el, sétálj egy kört, csücsülj le egy dombra és tűnődjél, s ha úgy gondolod, hogy tudunk tovább együttműködni, akkor gyere vissza… Van olyan kapcsolati tőkénk, amiért megéri visszajönni és lemondani az ilyesfajta viselkedésről.
2009-ben az USA egyik legnépszerűbb sorozata a United States of Tara. A történet főszereplője, Tara Gregson boldogan él férjével, Max-szal és két szép gyermekükkel: a 15 éves Kate-tel és a 14 éves Marshallal. Pontosabban, boldogan élne – ha nem lennének alszemélyiségei. Ha nagy stressz vagy érzelmi megterhelés alá kerül, elsötétül előtte a világ, és hirtelen elkezd egészen másképpen viselkedni, mint azelőtt: valamelyik „alteregója” veszi át a hatalmat. Mikor visszatér, persze semmire sem emlékszik…
