„A párom szerint túlságosan kötődöm hozzá, azt mondja, ne akarjak ilyen sokat vele lenni, beszélgetni, ahogy ő mondja, rajta lógni. Nekem viszont kevés, amennyit ő szeretne velem lenni... Lehetséges, hogy társfüggő vagyok?”
A függő ember elsődleges törekvése, hogy szoros kapcsolatban lehessen a számára fontos személlyel, legyen az szülő vagy barát, a párja vagy akár a gyermeke. Ennek érdekében saját igényeit, kívánságait általában alárendeli a másikénak.
Irigység, féltékenység, véd- és dacszövetség – folytathatnám a sort, de biztos, hogy mindenkinek más jut eszébe a barátságról. Főleg a női barátságról, mely fontos támasz lehet a mindennapokban, hiszen a legjobb barátnő puszta jelenlététől is jobban érezzük magunkat – ám ugyanakkor ő az, aki meg is keserítheti az életünket.
A legjobb barátnőnkkel ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, mindegy, mennyi idő telt el az utolsó találkozás óta.
„Anya! Fáj a hasam, nem szeretnék ma iskolába menni!” – ez a kérés talán gyakrabban hangzik el iskolai konfliktus, mint fizikai betegség következtében, mégsem figyelünk fel rá kellőképpen.
„Anya! Fáj a hasam, nem szeretnék ma iskolába menni!” – ez a kérés talán gyakrabban hangzik el iskolai konfliktus, mint fizikai betegség következtében.
Egyre több helyszínen, egyre több szerepben találkozhatunk ma lovakkal. A hobbiból, társállatként tartottak, a lovassportok széles palettáján át a lovasterápia különböző ágaiban és egészségmegőrzésben, valamint a ló-asszisztált tréningeken túl akár a színházak világáig – mindenütt ott van a ló.
Lovaink nemcsak folyamatosan tükrözik és formálják belső pszichofiziológiai állapotunkat, de megmutatják azt is, hogy milyen társaik vagyunk.
Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani. A szeretet utáni vágy felnőtt korban legfőképpen a csecsemőkori érzelmi kötődések alapján formálódik.
Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani.
A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan. Elkap egy megmagyarázhatatlan folyamatosan a mélybe húzó erő, s reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat. Számtalanszor látjuk, hogy az évek telnek, és még mindig ugyanott tapossuk mókuskerekünk jól ismert ritmusát.
A céltalanság olyan, mint egy feneketlen katlan - reményvesztettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.
