Nyilvánvaló, hogy a bonyolultabb mentális folyamatok az előzőekhez hasonló elemi lépésekből állnak össze, bár azt még nem tudjuk, hogy ezek láncszerűen csatlakoznak-e egymáshoz (és idejük összeadódik-e), vagy átfedően is kapcsolódhatnak? Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor az összidő rövidebb, mint az elemi lépések idejének összege. Intuitíve – legalábbis gyakorlottabb elméknél – az utóbbi látszik valószínűbbnek.

Amikor Alfred Binet francia fejlődéspszichológus Théodore Simonnal 1905-ben megalkotta az első intelligenciatesztet, aligha hihette, hogy egy évszázaddal később genetikusoktól gazdasági szakemberekig, demográfusoktól idegtudósokig számos tudományág képviselői használják és folytatják munkáját. Ha ma megkérdeznénk egy pszichológustól, mi kapcsolja össze az idegsejtek vezetési sebességét az iskolai teljesítménnyel, a jövedelemmel és a várható élettartammal, a válaszok sorában minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne az intelligencia fogalma.

Az angol szaknyelv publication biasnek hívja azt a jelenséget, amikor a tudósok csak pozitív eredményeiket közlik. A mi témánkra lefordítva ez azt jelenti, hogy ha számos kutató kudarcot vall abban, hogy a tekintet megérzésének képességét bizonyítsa, ám ezekről a kísérletekről hallgatnak – talán kollégáik rosszallásától tartva, amiért egyáltalán ilyesmivel foglalkoztak –, néhányan viszont lelkesen közlik véletlenül sikeres kísérleteiket, ez megtévesztő lehet azok számára, akik csak a pozitív eredményekkel teli tudományos közleményeket olvassák...

Mindenekelőtt fontos megkülönböztetni a konfabulációt a hazugságtól. A konfabuláló személy, ha „rajtakapják”, hogy valótlant állított, nem ismeri ezt el – hiszen nincs tudatában annak, hogy nem mond igazat. Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a hamis emlékkép helyett azonnal új elméletet gyárt.