Amikor Alfred Binet francia fejlődéspszichológus Théodore Simonnal 1905-ben megalkotta az első intelligenciatesztet, aligha hihette, hogy egy évszázaddal később genetikusoktól gazdasági szakemberekig, demográfusoktól idegtudósokig számos tudományág képviselői használják és folytatják munkáját. Ha ma megkérdeznénk egy pszichológustól, mi kapcsolja össze az idegsejtek vezetési sebességét az iskolai teljesítménnyel, a jövedelemmel és a várható élettartammal, a válaszok sorában minden bizonnyal előkelő helyen szerepelne az intelligencia fogalma.

Az angol szaknyelv publication biasnek hívja azt a jelenséget, amikor a tudósok csak pozitív eredményeiket közlik. A mi témánkra lefordítva ez azt jelenti, hogy ha számos kutató kudarcot vall abban, hogy a tekintet megérzésének képességét bizonyítsa, ám ezekről a kísérletekről hallgatnak – talán kollégáik rosszallásától tartva, amiért egyáltalán ilyesmivel foglalkoztak –, néhányan viszont lelkesen közlik véletlenül sikeres kísérleteiket, ez megtévesztő lehet azok számára, akik csak a pozitív eredményekkel teli tudományos közleményeket olvassák...

Mindenekelőtt fontos megkülönböztetni a konfabulációt a hazugságtól. A konfabuláló személy, ha „rajtakapják”, hogy valótlant állított, nem ismeri ezt el – hiszen nincs tudatában annak, hogy nem mond igazat. Elképzelhető ugyanakkor az is, hogy a hamis emlékkép helyett azonnal új elméletet gyárt.

Az immunrendszer úgy működik, mint a jó rendőrség: a rosszat kiveszi, a jót nem bántja. Ez egy kognitív sajátosság, aminek ma már számos mechanizmusát molekuláris, sejtbiológiai szinten értjük. A modern immunológia felismerte, hogy a legfontosabb szignál a biológiai veszély (pl. sérülés, rákos burjánzás) érzékelése. Ezek a jelek riadóztatják az immunrendszer sejtjeit. Ez – visszatérve a genomra – egy génaktivitási mintázatot jelent, aminek a célja a veszély forrásának kiiktatása és az egészséges szövet regenerációja.