Egy barátom felújította a lakását, a konyhapult fölé sötétkék és fehér csempelapok kerültek. „Most nézd meg, hogy rakták ezt föl!” – mondta nekem. – „Szerintem valahogy ferde”. Nekem is gyanúsnak tűnt, ezért alaposan megvizsgáltuk, de meg kellett állapítanunk, hogy a mester tökéletes munkát végzett, a csempesorok párhuzamosak.

Ha egy zsúfolt villamoson utazik, nem találna a tömegben két embert, akinek például a „dopamin-háztartása” egyforma lenne. Ez jó is, meg rossz is. A gyógyszerkutatás szempontjából kétségkívül rossz, hiszen a gyógyszert egy bizonyos hatás elérésére fejlesztették ki, ám az emberek nem egyformán reagálnak rá. Itt lép be ismét az egész embert néző orvos, s keresi meg az adott személy számára leghatékonyabb terápiát.

Ha megnézzük a Google képkeresőjét, a „bölcs férfi”, vagy „bölcs nő” angol megfelelőjére nagy többségben idős emberek képei jelennek meg.  Egy számos országot érintő felmérés eredményei is megerősítik ezt a hitet: több mit 3000 válasz alapján a bölcsességet az életkor előrehaladtával összefüggő tulajdonságnak tartják. Ugyanígy gondolkoznak az ismeretek halmozódásáról is.

Ezek az ételek a jóléti társadalmakban könnyen hozzáférhetővé váltak, s felelőssé tehetők a tömeges elhízásért. Arról nem is beszélve, hogy a környezetünk telis-tele van ételekhez köthető logókkal, képekkel és illatokkal, melyek triggerként aktiválják a dopaminközpontokat, mindaddig, míg az agyunk fel nem szólít bennünket, hogy vegyük meg és fogyasszuk el őket. Olyan ez, mintha egy volt alkoholistának a kocsmában kellene élnie.