A magyar felnőttek 4 százaléka tartozik abba a rizikócsoportba, akiknél kialakulhat munkafüggőség. Ennek megállapítására a mérőeszközöket különböző elméletek és elővizsgálatok alapján alakították ki. „Olyan sokat dolgozom, hogy a környezetemben ezt sokan megszólják.” „Problémáim akadnak a társas kapcsolatokban, mert annyit dolgozom.” „Nem szeretem, ha mások végzik el a munkát helyettem.” „Mindig úgy érzem, hogy kifutok az időből.” Ez csak néhány azok közül a megállapítások közül, amelyekből ha többet is igaznak érez valaki, akkor potenciálisan kialakulhat nála a függőség.

2020 márciusának idusán egyik reggel arra ébredtem, hogy a világ megváltozott,  a magyarországi esélyegyenlőség szűk gyermekcipőben feszengő vízhólyagos lába átlépett az össztársadalmi esélytelenség egyformán szorító csizmájába.

Groteszk és abszurd módon, a koronavírus járvány rettenetes társadalmi hatása a részleges kijárási korlátozással és egyéb megszorító intézkedésekkel az ép emberek esélyegyenlőségének rovására megnyirbálta az életszínvonalukat, így soha nem látott módon csökkentette az ép és a sérült emberek közötti esélyegyenlőségi rést.

Amikor koncentráltan szeretnénk valamivel foglalkozni, segít bennünket, ha van valamiféle külső keret.

Néhány évvel ezelőtt több nagyvállalati vezető kifejezetten rosszallotta, amikor valamelyik kolléga egy napot „homeoffice”-ban akart tölteni. Az idézőjel arra utal, hogy a vezető csalást, trükköt feltételezett, azt hitte, a munkavállaló a nyugodtabb munkakörülményekre való hivatkozással meg akarja úszni a munkavégzést.