A magyar felnőttek 4 százaléka tartozik abba a rizikócsoportba, akiknél kialakulhat munkafüggőség. Ennek megállapítására a mérőeszközöket különböző elméletek és elővizsgálatok alapján alakították ki. „Olyan sokat dolgozom, hogy a környezetemben ezt sokan megszólják.” „Problémáim akadnak a társas kapcsolatokban, mert annyit dolgozom.” „Nem szeretem, ha mások végzik el a munkát helyettem.” „Mindig úgy érzem, hogy kifutok az időből.” Ez csak néhány azok közül a megállapítások közül, amelyekből ha többet is igaznak érez valaki, akkor potenciálisan kialakulhat nála a függőség.

2020 márciusának idusán egyik reggel arra ébredtem, hogy a világ megváltozott,  a magyarországi esélyegyenlőség szűk gyermekcipőben feszengő vízhólyagos lába átlépett az össztársadalmi esélytelenség egyformán szorító csizmájába.

Groteszk és abszurd módon, a koronavírus járvány rettenetes társadalmi hatása a részleges kijárási korlátozással és egyéb megszorító intézkedésekkel az ép emberek esélyegyenlőségének rovására megnyirbálta az életszínvonalukat, így soha nem látott módon csökkentette az ép és a sérült emberek közötti esélyegyenlőségi rést.

Amikor koncentráltan szeretnénk valamivel foglalkozni, segít bennünket, ha van valamiféle külső keret.

Sok tanácsadó panaszkodik, hogy szívét-lelkét kiteszi, nem kér egy fillért sem, a folyamat mégis megakad, pedig az adott civil szervezet igencsak rá lenne szorulva arra a szolgáltatásra, amit egyébként a piacon csak igen borsos áron vásárolhatnak meg. Az elmúlt két évtizedben számos olyan úgynevezett "pro bono" projekt haláltusáját néztem végig, melyet egy nagyvállalat nyújtott kisebb non-profit szervezetnek társadalmi felelősségvállalástól hajtva. A civilekkel lenne baj? Rossz időket élünk? Egyik sem: az érdekeltség megteremtése a siker kulcsa.