Nem véletlenül kapta az „év egyik legjobban várt dokumentumfilmje” jelzőt Kollár István: Alzheimer című dokumentumfilmje, ugyanis egy olyan kórt mutat be minden aspektusból, amely rengeteg embert érint.
Talán kijelenthetjük, hogy a legtöbb családban gyakran felmerül a kérdés: mikor mondjunk nemet a gyermeknek?
Saját tapasztalataim szerint leginkább a számítógépezés, Playstation- illetve mobiltelefon-használat kérdéskörét érinti leginkább ez a bizonytalanság. A szülők gyakran dilemmáznak azon, vajon mikor jön el a pont, amikor nemet kell mondani. Mi jelzi ezt?
A csend meghalt, s egy kongó lyuk maradt a helyén, melyben mindig akad valami zaj. Lassan csupán romantikus illúzió egy mély csend igazi lehetősége és megélése.
A csendtől való menekülés végül azt eredményezi, hogy elidegenedünk önmagunktól. Frázisokkal, népszerű szlogenekkel, idézetekkel töltjük meg azt az űrt, amit saját lelkünk nem-meghallgatása eredményezett.
Gyakran az az érzésem, hogy egyre több olyan felnőtt és gyerek vesz körül, akik azzal az elvárással élnek, hogy nekik sok minden jár, amiért nem kell tenniük semmit, nem kell tekintettel lenniük senkire.
A folyamatos distresszt átélő gyermek túlérzékeny, impulzív, egocentrikus lesz, akit állandó vészreakciók, tehetetlen düh jellemeznek – olyan, mintha folyamatos harckészültségben lenne.
Túlzás lenne azt mondani, hogy minden betegség alapja a krónikus stressz, de kutatások által is igazolt tény, hogy a krónikus stressz a szervezet minden sejtjét érinti.
A tartós stressz olyan „diszharmónia”, amelyben felborulnak a biológiai rendszereink - hormon- és immunrendszerünk egyszerűen „kicsúszik” az egészséges idegrendszeri szabályozás alól.
Világszerte terjed egy új lakhatási forma: a közösségi otthon.
Az angolul co-livingnek vagy co-housingnak nevezett megoldás lényege, hogy egy lakóközösség tagjai egy lakásban – vagy akár egy egész, rendelkezésükre álló épületben – közösen használnak bizonyos helyiségeket, például a konyhát és a nappalit, de azért saját, külön hálószobájuk és fürdőszobájuk van.
