Mi kell a férfinak? A kerekded, gömbölyű szépség, aki magán viseli a nemzőképesség külső jegyeit? Vagy inkább a huszonegyedik századi női magazinok mintáira kopírozott nő? Anyatípus legyen, vagy szexistennő?

Mi kell a nőnek? A biztos támaszt adó száz kg fölötti férfi, vagy a kockahasú, kigyúrt férfiideál?

Mindenki ismeri azt a túlsúlyhoz kapcsolható hiedelmet, hogy a kövérség és a jókedv édestestvérek – vagyis, hogy aki túlsúlyos, az vidám. Persze, mindjárt más a helyzet, ha saját súlyfeleslegünkről beszélünk. Mások kedélyt fakasztó zsírpárnácskáit magunkon bánatzsírnak mondjuk, a boldogtalanság és szeretethiány pótlékainak.

A magyar felnőttek 4 százaléka tartozik abba a rizikócsoportba, akiknél kialakulhat munkafüggőség. Ennek megállapítására a mérőeszközöket különböző elméletek és elővizsgálatok alapján alakították ki. „Olyan sokat dolgozom, hogy a környezetemben ezt sokan megszólják.” „Problémáim akadnak a társas kapcsolatokban, mert annyit dolgozom.” „Nem szeretem, ha mások végzik el a munkát helyettem.” „Mindig úgy érzem, hogy kifutok az időből.” Ez csak néhány azok közül a megállapítások közül, amelyekből ha többet is igaznak érez valaki, akkor potenciálisan kialakulhat nála a függőség.