A „Pavlov kutyája” talán az egyik leggyakrabban használt, tudományos eredetű közhely a mindennapi társalgásban – minden bizonnyal olyanok is ismerik e kifejezést, akik a mögötte húzódó, döntő fontosságú felfedezésről csak homályos ismeretekkel bírnak.
Csak a legutóbbi évtizedekben „vették észre” az etológusok, hogy talán a macska-ember kapcsolatnak is lehetnek figyelemre- (és kutatásra) méltó rejtelmei.
A tragikus, váratlan, negatív események nyomán általában is elburjánzik a dezinformáció, szárba szökkennek és széles körben terjednek az álhírek és az összeesküvés-elméletek.
Amikor az emberek úgy érzik, hogy nincs kontrolljuk az életüket szorongató történések felett, intenzív magyarázatkereséssel igyekeznek visszaszerezni az irányítás illúzióját. A rendkívüli események pedig rendkívüli magyarázatokat követelnek, amelyek túlmennek a „hagyományos”, „hivatalos” verziókon...
Autizmus – önmagunkba zártság, irányultság, ezt jelenti. Aki autista, folyton a maga valóságba zárva él. Milyen érdekes, most velünk is ez történik.
Önmagunkba zártság, erről szól most minden. Nem mintha a külső események nem érdemelnének némi figyelmet, sőt, de azokra nagy ráhatásunk mostanában (s)nincsen, mindenki eldöntheti saját maga, milyen mértékben akar virtuálisan bevonódni.
Be vagyunk zárva az otthonunkba és mégis örülünk, hogy egészségesek vagyunk és van kertünk, ahová kimozdulhatunk. Továbbá van ennivaló, még van wc-papír is (és ha nem lesz, hát ott a jó öreg víz, egyelőre), cukrot eddig se ettünk, a Nap is egyre többet bújik elő, együtt lehetünk. És még a tejünket sem lopják el a majmok.
Hogyan találjuk meg az „énerőnket”? Mire jó ez, és hogyan segít át a mostani helyzethez hasonló időszakokon, úgy hogy ne csak túléljünk, hanem megéljük az apró örömöket? Tari Annamária pszichoanalitikussal beszélgetünk.
Hogyan éltük meg az utóbbi időszakot, sikerült jól hozzászokni a helyzethez? Nem nagyon lehetett mást csinálni, mint elfogadni és alkalmazkodni. Ez egy tanulási folyamat: a megváltozott külső körülményekhez kellett alkalmazkodni. Az emberek nagy hányadánál ez nem volt zökkenőmentes, nem simult az addig megélt életükhöz. Normális életünkben a hétköznapi problémák sokszor elfedődnek, mivel egy család napi több órán keresztül külön van egymástól. De ebben az otthoni korlátozós állapotban viszont a családtagok hirtelen egész nap szembejöttek velünk a lakásban.
Az Y generáció már megszokta, hogy az internet „azonnali” műfaj. Szabad és szinte korlátlan a hozzáférés, szabályok és tiltások sincsenek nagyon. Az online lét egyik fő jellemzője, hogy a nap bármely szakában megoszthatók az információk, a vélemények és a kérések. Nincs kitüntetett ideje az akár hosszabb ideig tartó baráti beszélgetéseknek sem, nem kötődnek már a régi módon a munkaidő végéhez vagy a szabadidőhöz. Kizárólag internetelérés függvénye, hogy mikor és mennyit kommunikálnak.
Ma, ha egy fiatallal valamilyen negatív élmény történik, odaül a gépéhez, megnyit két ablakot és azonnal kapcsolatba lép a barátaival, és – akár ugyanezen időben – blogjában is leírja gondolatait.
A pandémia mind pszichológiai, mind jogi értelemben katasztrófa-eseménynek minősül, hiszen egy váratlanul megjelenő, és igen nehezen befolyásolható esemény, ami olyan mértékben jelent fenyegetést igen sok ember életére, egészségére és életvitelére, hogy a hatásait a szokványos módon kezelni már nem lehet. Pszichológiai értelemben nem elegendőek az átlagos stressz-kezelő megoldásaink, jogi értelemben pedig a veszély elhárítása, valamint a károk enyhítése,” különleges intézkedések bevezetését, valamint az önkormányzatok és az állami szervek folyamatos és szigorúan összehangolt együttműködését, illetve nemzetközi segítség igénybevételét igényli”[1].
A jelenlegi koronavírus-járvány rendkívül kemény feladatok elé állította az orvostudományt, a gazdaságot, a politikát, és nem utolsósorban a pszichológia szakterületeit is. Bár aligha van az életnek olyan szegmense, ahol a világjárvány ne éreztetné a hatását, a helyzet kimenetele minden területen nagyban múlik azon, hogy az emberek milyen pszichés állapotban maradnak ebben a – várhatóan még hosszan tartó – katasztrófa-folyamatban.
Mi kell a férfinak? A kerekded, gömbölyű szépség, aki magán viseli a nemzőképesség külső jegyeit? Vagy inkább a huszonegyedik századi női magazinok mintáira kopírozott nő?
Mi kell a férfinak? A kerekded, gömbölyű szépség, aki magán viseli a nemzőképesség külső jegyeit? Vagy inkább a huszonegyedik századi női magazinok mintáira kopírozott nő? Anyatípus legyen, vagy szexistennő?
Mi kell a nőnek? A biztos támaszt adó száz kg fölötti férfi, vagy a kockahasú, kigyúrt férfiideál?
A várandós nők gyakran értetlenkedve mesélik nekünk, perinatális szakembereknek, hogy milyen könnyen kerülnek szélsőséges érzelmi állapotba.
A várandós nők gyakran értetlenkedve mesélik, milyen könnyen kerülnek szélsőséges érzelmi állapotba, akár annak ellenére is, hogy korábban ilyet még sosem tapasztaltak magukon. Vannak, akik meglepődve osztják meg velünk, hogy folyton elméláznak, riasztó gondolataik vannak, vagy hogy álmaik őket is annyira megrémisztik, hogy inkább el sem mesélik senkinek – és sokszor „csak úgy” szoronganak. Aggodalmaikat tetézi a félelem, vajon a bennük növekedő baba mennyit érzékelhet ebből? Milyen hatással vannak rá az anyai aggodalmak? Károsíthatja a babát az anyai szorongás?
Több mint egy hónapja vagyunk karanténban és sokakban egyre szorongatóbb az érzés, hogy még nem minimalizáltak, nem lomtalanítottak, nem újítottak fel semmit, nem tanultak meg kenyeret sütni, nem változtattak az életstílusukon, pedig most, na most lehetne bizonyítani, cselekedni, változtatni, behozni a lemaradásokat!
Egyre szorongatóbb az érzés, hogy lehet, hogy valamit nem jól csinálunk, mert mindenki más már tud sikereket felmutatni.
Valóban, még be se kerültünk szorongatott helyzetünkbe, de már látni lehetett, hogy sokan új dolgokba kezdtek, ez pedig megküzdésünk egyik természetes vonása, hogy alkotunk tervezünk, rendet rakunk, fejlesztünk. Erőt fektetünk élethelyzetünk alakításába, rendszerezésébe, hogy kiszolgáltatottságunk ellenére legyen valami, ami felett van hatalmunk, erőnk, irányításunk, mert ez így növeli biztonságérzetünket.
