A mese... olyan térképpé válhat, amelyben megtalálhatjuk saját életünk eseményeinek, történéseinek analógiáját. S ezzel nemcsak rálátunk problémáinkra, de meglátjuk a kivezető utat is. Minden szereplő megjelenít valamit abból a mindennapos folyamatból, amelyben félelmeinket, gátlásainkat, belső szorongásainkat kivetítjük a környezetünkre. Megszemélyesítjük őket, hogy aztán ujjal mutogathassunk: miatta nem tudom megvalósítani az álmaimat, ő az oka, hogy nem sikerül semmi. De ha jól megnézzük az éppen olvasott mesét, kiderülhet, hogy a negatív hősök saját belső akadályainkat szimbolizálják, méghozzá nagyon pontosan körvonalazva azt az erőt, ami éppen visszatart minket. 

A vámpír az ezredforduló utáni reprezentációkban az egyértelmű, felforgató szexuális vágy helyett egy sokkal összetettebb, heterogénabb és bizonytalanabb jelenséghalmaz leképezése lett. Idős kora, védelmező magatartása, tapasztaltsága és morális konzervativizmusa miatt sajátos apaszerepet tölt be. A szexualitástól visszariadó magatartása, kisfiús jóképűsége révén (amely már nyomokat sem tartalmaz a vámpír századforduló korabeli ellentmondásos csáberejéből) egyenesen nőies jelleget ölt.

Kínán belül és kívül már a ’80-as években sokan tartottak attól, hogy a kínaiak következő – testvér nélkül felnövő – nemzedékeit elkényeztetett, önző, antiszociális, együttműködésre képtelen emberek alkotják majd. Vajon valóra vált-e ez a rémálom? Tényleg megvalósult Kínában az elkényeztetett egykék – ahogy itt nevezik: a „kis császárok” – uralma?

A mesék és a mítoszok a világ minden táján gyógyító történetként szolgáltak a léleknek, a gyermekkor élményvilágában gyökerező tudattalan személyiségrészeket megszólítva járultak hozzá a lélek ápolásához. Ezek a szimbolikus történetek a tudatos tapasztalaton kívüli mélyebb rétegeket mozgatják meg, ott „hatnak”, ahol a lélektartalmak a színekkel, illatokkal, mozdulatokkal, hangokkal és fényekkel egybeforrnak. A régi kultúrák mesemondói a falu „lélekgondozói” voltak...