A XX. század végén, a harmadik évezred küszöbén a régi kultúrák – és így a magyar népi műveltség is – új megvilágításba kerültek. A régi megközelítések és vizsgálatok mellett a mai ember új szempontok szerint kezdi értékelni őket. Korábban elsősorban a társadalmi-történelmi viszonylatok oldaláról vizsgálták, ma előtérbe került a természeti viszonyok és a lélektan oldaláról történő megközelítés. Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a múló értékek mellett örök érvényű értékek is megfogalmazódnak ezekben a kultúrákban, melyekre korunk emberének is szüksége van.