Egyre gyakoribb probléma, hogy a tizenéves fiatal nem tud és/vagy nem akar képességeinek megfelelő szinten teljesíteni az iskolában. A szülők és a tanárok azt látják, hogy a gyerek nem tanul, nem hajlandó semmi erőfeszítésre, motiválatlan, menekül a kihívások és a felelősség elől, visszahúzódó vagy éppen ellenséges, agresszív, ráadásul sokszor önelégültnek látszik. Ez lenne a kamaszkor? A gyerekek mindig kamaszodtak, de most szinte járványszerű az alulteljesítés...

E gyerekek közül sokan már most első-második osztályosok, és az elkövetkező években egyre nagyobb számban fognak megjelenni az oktatási rendszerben. Sok kisiskolás számára már most ismertek az informatikaórán tanultak, és elavultnak tűnnek az iskolai információátadási minták. Zavarja őket az átadott „statikus” tananyag, elszoktak attól, hogy csak és kizárólag befogadók legyenek, hogy „magoljanak”, nem szívesen mondanak le az aktív közreműködésről és a megszokott azonnali kommunikációról. Az oktatási rendszer pedig a zenekiadókhoz hasonlóan körömszakadtáig védelmezi kialakult bástyáit, hatalmi hierarchiáját egy olyan korosztállyal szemben, akik az interaktivitás, az aktivitás és a rugalmasság gerillaharcát vívják a nehéztüzérséggel felvonuló iskolarendszerrel szemben.

Hogy megértsük, miért nem sikerül minden kisgyermeknek gyorsan és jól megtanulnia olvasni, jó, ha ismerjük azt is, mit tud erről a kérdésről a tudomány. A hagyományos magyarországi munkamegosztásban az olvasástanulás pedagógiai, az olvasási zavar – beleértve a diszlexiát is, – gyógypedagógiai téma. Másutt ez nem egészen így van, s ma már nálunk is erősödik a pszichológia és az idegtudomány szerepe, meg egy kicsit a kettőjük házasságából született kognitív idegtudományé is. Mi több, egy nagyon új terület, a pedagógiai idegtudomány is szót kér, amely azt vizsgálja, milyen az iskola, mindenekelőtt a tanítási és fejlesztési módszerek hatása a fejlődő agyra.

Vannak, akik abban érdekeltek, hogy önmaguk számára jó teljesítményt nyújtsanak. Ők maguk szabják meg az elérendő célokat, és saját kritériumaik alapján értékelik aztán magukat. Őket nevezhetnénk én-orientált perfekcionistáknak. A lényeg számukra az, hogy fejlesszék saját képességeiket, minél több tudást szerezzenek meg, a tanulás számukra öröm, élvezik, hogy új ismeretekre tehetnek szert. Olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek által úgy érzik, növelhetik kompetenciájukat. A jó jegyek megszerzésének motivációja és a többiekkel való versengés csak ez után következik, tehát nem ez az elsődleges hajtóerő. Elsősorban önmaguknak szeretnének bizonyítani.