Minden ember információkra nyitott rendszerrel születik, agyunkat a környezetben szerzett tapasztalatok töltik fel. A tanulás hatékonnyá és sikeressé tehet, ezért fontos, hogy mit gondolunk a tanulásról és tanításról, és főleg, hogy ebből a gyerekeinknek mekkora „nyeresége” származik.
A kisgyereket nem kell tanítani, úgyis tanul – és jobban, mint ha tanítanánk. Viszont érdemes kiszolgálni az érdeklődését, mert így lesz a leghatékonyabb a fejlődése.
„,Mint a macskakaparás, olyan ez a füzet! Írj már végre rendesen!” – hányszor hallani szülőtől, pedagógustól ilyen és hasonló felszólításokat A gyerek pedig ír, másol, átír-ráír, próbálkozik, mindenáron „rendes” akar lenni, mégsem lesz a tojásból kör, mégsem maradnak a betűk a vonalak között, s egyre csak sokasodnak a pacák a tiszta füzetlapokon. De milyen is az elvárható rendes írás?
A rendezetlen füzet láttán a szülő legtöbbször számon kér, elmarasztal, rosszabb esetben szidalmaz. Kérdés nélkül.
Legtöbbször nem is a pontos diagnózis felállítása okozza a nehézséget, hanem az, hogy a szülőkkel elfogadtassuk: gyermekükkel ilyen típusú problémák vannak.
A kisgyermekkori fejfájások gyakorisága a 3-6 éves korosztály körében 3-5%, kisiskolás korú gyermekeknél 10%.
Kell, hogy valakitől megkapjuk a feltétlen elfogadást, a szabályokat, a szabadságot és a feladatokat, hogy aztán mindezt adni is tudjuk. A felnőtté válás nem azt jelenti, hogy megkomolyodunk, és eldobjuk mindazt, ami a gyerekkorhoz köt. Sőt, aki ezt teszi, nem tud felnőtté válni, mert hiányokat szenved. A gyerekkorban a lelkünkbe épülő elemekre szükség van ahhoz, hogy alkotó emberré legyünk.
Yoda mester azt mondta: „A könnyebb út a sötét út. Ha jedi-lovag akarsz lenni, válaszd a kihívást!”
Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4 Évszázadokon át az élet szinte elképzelhetetlen volt több nyelv biztos tudása nélkül, és sok gyermek született különböző nemzetiségű nemesi családok találkozásából. Ha az akkori gyerekeknek sikerült, miért ne sikerülhetne a maiaknak? És talán egyszer majd ők is elmondhatják magukról azt, amit V. Habsburg Károlytól oly sokszor idéznek: „Az Istenhez spanyolul szólok, a nőkhöz olaszul, a férfiakhoz franciául, a lovamhoz pedig németül.”
-->Évszázadokon át az élet szinte elképzelhetetlen volt több nyelv biztos tudása nélkül, és sok gyermek született különböző nemzetiségű nemesi családok találkozásából. Ha az akkori gyerekeknek sikerült, miért ne sikerülhetne a maiaknak? És talán egyszer majd ők is elmondhatják magukról azt, amit V. Habsburg Károlytól oly sokszor idéznek: „Az Istenhez spanyolul szólok, a nőkhöz olaszul, a férfiakhoz franciául, a lovamhoz pedig németül.”„És milyen nyelven fogtok hozzá beszélni?” – teszik fel gyakran a kérdést különböző anyanyelvű pároknak, akik első gyermeküket várják. Még bonyolultabb a helyzet akkor, ha a közös nyelv egyikőjüknek sem az anyanyelve, hanem egy ún. közvetítő nyelv, például amikor egy magyar és cseh pár egymással angolul beszél.
A resztoratív szemléletben közösségi élménnyé formálható a konfliktus feloldása, az elégedettség pedig – mivel újra létrejön a kapcsolat a sértett és az elkövető között – közel 90 százalékos. A probléma kezelésében szakértőként kezeli a bűnöst és az áldozatot, az összes érintettet bevonja a folyamatba, hogy kiderüljön, mire van szükség a konfliktus feloldásához és megelőzéséhez. A megtorló attitűd helyett helyreállító szemléletet alkalmaz, az érzelmek feltárásával és kifejezésével az érintettséget és az egyéni megélést helyezi a középpontba.
A Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet Agressziókezelési Munkacsoportja a több mint 15 éves múltra visszatekintő Fővárosi Pedagógiai Napok nulladik állomásaként szervezte országos konferenciáját az iskolai agresszió megelőzéséről és kezeléséről, „Para? digma VÁLTÁS” címmel.
Ma már a „kicsit alkalmatlanok” meglehetősen sokan vannak, ők azok, akik bizonyos dolgokban kicsit rosszabbul teljesítenek, vagy egyszerűen csak nem bírják jól az iskolát. Igen magas azoknak a gyerekeknek az aránya, akik szomatizáltak, félnek, amikor reggelente iskolába kell menniük, akik hasfájósak, hasmenésesek.
Aki indított már iskolába hat-hétéves gyereket, tudja, micsoda büszke lelkesedéssel készül a tanító nénihez. Mekkora hévvel és milyen nagy örömmel pakolgatja a füzeteit, nézegeti a színes könyveket, rendezgeti a ceruzáit. Aztán telik-múlik az idő, reggelente egyre nehezebb felkelni, és egyszerre jön egy üzenet a pedagógustól. „A gyermek nagyon okos és tehetséges kisfiú/ kislány” – halljuk –, „csakhogy...” és a csakhogy után hosszú felsorolás következik a gyermek „bűnlajstromáról”, a szülői szívbe pedig beleköltözik valami nehéz, fojtogató szorongás.
Már a 20. század közepére kiderült, hogy az intelligencia nem azonos a tehetséggel. Sőt! Az Egyesült Államokban, a Stanford Egyetemen az 1920-as években indított követéses vizsgálatban intelligenciatesztekkel válogatták ki a tehetségeket. A teszttel kiválogatott, több mint 1500 intellektuális tehetségből egyetlen Nobel-díjas sem lett… Ezzel szemben két fiatalt − akik a tesztben nem értek el elég jó eredményt ahhoz, hogy tehetségként azonosítsák őket − a tanáraik jelöltek a vizsgálatba. (A két fiatal − Luis Alvarez és William Shockley − később elnyerte a Nobel-díjat!)
A tehetség eltér a többségtől, tehát szabálytalan. Ez vajon azt jelenti-e, hogy mindenképpen beilleszkedési zavarokkal küzd? Van-e szabályos és szabálytalan tehetség? A szabályokra nevelés segíti vagy gátolja a szabálytalan gondolkodást? Werner von Braun, a rakéta atyja megbukott algebrából, Yeats, a költő mindig bocsánatot kért szerkesztőitől rossz helyesírása miatt, Anatole France ugyanezen okból kétszer ismételte az érettségi vizsgát. Thomas Edisont képezhetetlennek minősítette tanítója, mert nem őt, hanem a pókot figyelte, amint a hálóját szövi a sarokban.
Mindannyiunk előtt ismert, hogy amióta iskola van, azóta mindig is volt tehetségfejlesztés, tehetségnevelés. Nemcsak évtizedekre, de évszázadokra nyúlnak vissza a magyar iskolák tehetséggondozásának eredményei. Ugyanakkor az is tény, hogy az utóbbi két évtizedben – mind itthon, mind külföldön – egyre gyakrabban került a kutatások középpontjába ez a kérdéskör.
Egyre gyakoribb probléma, hogy a tizenéves fiatal nem tud és/vagy nem akar képességeinek megfelelő szinten teljesíteni az iskolában. A szülők és a tanárok azt látják, hogy a gyerek nem tanul, nem hajlandó semmi erőfeszítésre, motiválatlan, menekül a kihívások és a felelősség elől, visszahúzódó vagy éppen ellenséges, agresszív, ráadásul sokszor önelégültnek látszik. Ez lenne a kamaszkor? A gyerekek mindig kamaszodtak, de most szinte járványszerű az alulteljesítés...
Az alulteljesítés kialakulásának hátterében mindig valamilyen önértékelési probléma húzódik, amelynek sokféle oka lehet – jellemzően a kudarcok, az elfogadottság érzésének hiánya és a túlzott elvárások vezethetnek önértékelési zavarhoz.
