Egyszer régen, még pályakezdő iskolapszichológus koromban egy pedagógus beküldött hozzám két gyereket, és azt üzente, csináljak velük valamit, mert kibírhatatlanok. Elbeszélgetve a két kamasz fiúval, azt tapasztaltam, hogy ott, az én kis szobámban, ebben az elfogadó, nyugodt helyzetben koruknak megfelelően, normálisan reagálnak, a beszélgetés közepétől kezdve már kifejezetten értelmesen és együttműködően viselkedtek velem.

A resztoratív szemléletben közösségi élménnyé formálható a konfliktus feloldása, az elégedettség pedig – mivel újra létrejön a kapcsolat a sértett és az elkövető között – közel 90 százalékos. A probléma kezelésében szakértőként kezeli a bűnöst és az áldozatot, az összes érintettet bevonja a folyamatba, hogy kiderüljön, mire van szükség a konfliktus feloldásához és megelőzéséhez. A megtorló attitűd helyett helyreállító szemléletet alkalmaz, az érzelmek feltárásával és kifejezésével az érintettséget és az egyéni megélést helyezi a középpontba. 

Már a 20. század közepére kiderült, hogy az intelligencia nem azonos a tehetséggel. Sőt! Az Egyesült Államokban, a Stanford Egyetemen az 1920-as években indított követéses vizsgálatban intelligenciatesztekkel válogatták ki a tehetségeket. A  teszttel kiválogatott, több mint 1500 intellektuális tehetségből egyetlen Nobel-díjas sem lett… Ezzel szemben két fiatalt − akik a tesztben nem értek el elég jó eredményt ahhoz, hogy tehetségként azonosítsák őket − a tanáraik jelöltek a vizsgálatba.  (A két fiatal − Luis Alvarez és William Shockley − később elnyerte a Nobel-díjat!)

Egyre gyakoribb probléma, hogy a tizenéves fiatal nem tud és/vagy nem akar képességeinek megfelelő szinten teljesíteni az iskolában. A szülők és a tanárok azt látják, hogy a gyerek nem tanul, nem hajlandó semmi erőfeszítésre, motiválatlan, menekül a kihívások és a felelősség elől, visszahúzódó vagy éppen ellenséges, agresszív, ráadásul sokszor önelégültnek látszik. Ez lenne a kamaszkor? A gyerekek mindig kamaszodtak, de most szinte járványszerű az alulteljesítés...